Fütyi, punci, lázadás

Fütyik, punci, maszturbálás Marlene Dietrich képe előtt, tojássütés kúrás közben, lehugyozott fogkefe, vérfertőzés és barokkosan túldíszített felvételek. Az utókor homályosan ennyire fog emlékezni Bertolucci legújabb, az 1968-as párizsi diáklázadások mozgatórugóit feltárni szándékozó filmjéből.

Ezúttal azonban nem a nézők valóságshow-kon koptatott műveltsége tehet arról, hogy egy forradalminak szánt alkotás sekélyes nyomokat hagy maga után. Az okok inkább abban keresendők, hogy a hatvanas évek végéről magában Bertolucciban is csak a fentiekhez hasonló emlékek ragadtak meg.

Ami persze nagyon is érthető. Ha az ember fiatalabb korában nem csak látta a film alapjául szolgáló eseményeket, de - mint ahogy egy interjújában elmondta - egybeolvasztotta "a mozit, a politikát, a jazzt, a rock'n'rollt, a szexet, a filozófiát, a kábítószereket" és habzsolt mindent "folyamatos túladagolásban", nem várható, hogy LSD-színorgián, kerek fenekeken és Janis Joplin hangján túl a mélyben húzódó összefüggések is elevenen éljenek benne.

A lázadás oka

Sajnálatos az ügyben, hogy a rendező, a forgatókönyvet jegyző (és szintén szemtanú) Gilbert Adairrel együtt többet akart, mint szubjektív emlékfilmet lázadásról, szexről, drogokról és rock'n'rollról. Ha megmaradtak volna tapasztalataik, és az ezáltal némileg sérült memóriájuk talaján, egy mindenfajta apropót nélkülöző, de élvezetes, színes életérzés-filmet kaptunk volna, sok zenével, vicces epizódokkal és remekül fotózott szoftpornó jelenetekkel.

Az igyekezet azonban, hogy együttes erővel feltárják a lázadás okait és a mélyben húzódó összefüggéseket, egy mindenfajta apropót nélkülöző, közhelyes álművészfilmet eredményezett. A szimpla, de amúgy szórakoztató történet így soványodott a szerzők teóriáinak könnyen megfejthető szimbólumává.

Molotov koktélozás

A Párizsban tanuló amerikai diák, és a vérfertőző viszonyban élő francia testvérpár buja kapcsolatán keresztül Bertolucci valami olyasmit akar nézői fejébe tuszkolni, hogy a 68-as forradalom oka az európai kultúra önmagába forduló, saját szofisztikáltságába borult állapotában keresendő (lásd a könyvekkel zsúfolt, ódon lakásban vérfertőző testvérpár). Amikor pedig a beteges viszonyban élőket valaki (az amerikai diák) szembesíti saját belterjességükkel, dühreakció (autó borogatás és molotov koktélozás) lesz a szükségszerű válasz. Mármint a rendező szerint.

A közhelyek ugyanis olyan átlátszó didaktikával áradnak a képernyőről, hogy a film még egy Kerouackal, Jimi Hendrixszel és könnyűdrogokkal éppen ismerkedő gimnazistának is röhejes lehet. A rendező és a forgatókönyvíró fennhéjazó következtetéseik közepette ugyanakkor a téma legérdekesebb kérdéseit hagyták megválaszolatlanul: vajon létezik olyan forradalom, ami nem idealista elképzeléseken alapul, a lázadásnak feltétele vagy gátja az intellektuális belterjesség, a diákok gyerekes elképzelései hosszabb távon azért hoztak változásokat is?

Sajnálatos, hogy Bertolucci nem látja be, az ő erőssége nem a gondolatokat érlelő, a történelmet értelmező művészfilm. Érzéki képeivel, a nehéz színek barokkos tobzódásával, a meztelen bőrön táncoló fényekkel és jó ritmusú, giccses történeteivel viszont megújíthatta volna a szoftpornó méltatlanul lenézett műfaját. A század legnagyszerűbb erotikus filmese helyett így azonban a legcikisebb szenvelgő címét vívta ki magának.

Álmodozók, Színes feliratos angol-francia-olasz filmdráma, 110 perc, 2003

rendező: Bernardo Bertolucci
forgatókönyvíró: Gilbert Adair
jelmeztervező: Louise Stjernsward
zene: Fabio Cianchetti
látványtervező: Jean Rabasse
vágó: Jacopo Quadri

Szereplők:
Eva Green
Louis Garrel
Robin Renucci
Michael Pitts
Anna Chancellor