Ziccerek, rapperek, gettómatek

A hollywoodi sportfilm a romantikus filmek és az élő sportközvetítések különleges keveréke, mégis műfajilag leginkább a régimódi történetmesélős pornófilmhez áll közel, hiszen elméleti és pusztán elméleti szempontból teljesen mindegy, hogy az amúgy jelentéktelen történetet lassított felvételen száguldó labdák vagy anális aktus szakítja meg időről időre. A sportfilmek elvileg az emberfeletti erőfeszítésről és az akaraterő diadaláról szólnak, de általában ez csak ürügy pár jól koreografált meccs bemutatására, ahogy a klasszikus szoftpornó is előszeretettel beszél szerelemről, meg boldogságról két double penetration közt.

Először jön az ismerkedés, új játékos, új csapat, új edző, ez utóbbi általában nagyon szigorú és kemény, de azért pár jelenet alatt kiderül, hogy mégiscsak mély érzésű, tiszta szívű ember ő. Ezután jön a felkészülés vagy éppen a csúcsig vezető út, gyakran egyetlen rövid videoklipbe tömörítve naplementében futó főhőssel, meg sok-sok gólörömmel.

Az üzenetet, ami a "magaddal kell megküzdened" és a "képes vagy rá" közhelyek közti képzeletbeli skálán helyezkedik el, általában a tanítómester/edző mondja el a film második felében, két mérkőzés közt, miközben a kamera alulról lassan ráközelít, a vonósok pedig egyre hangosabban húzzák. Ha már ez is letudva, csak a végső összecsapás marad, rengeteg lassított felvételen erőlködő emberrel, majd a katarzis, amikor egy elnyújtott pillanatig nem lehet tudni, hogy betalál-e a labda, a hálóba/kosárba/lukba.

Ebből a sablonból törhetne ki a Carter edző, ami megtörtént eseményeket dolgoz fel, ráadásul épp arról szólna, hogy a sportot mégsem kell annyira komolyan venni. A richmondi High Oilers gimnáziumi kosárlabdacsapat 1998 őszén sikert sikerre halmozott az új edző, Ken Carter jóvoltából, aki nemcsak a játék taktikai fogásaira tanította meg a külvárosi iskola főként fekete és latin tanulóit, de azt is elmagyarázta, hogy niggerezni még akkor is csúnya dolog, ha történetesen feketék teszik egymás közt.

Aztán 1999. január 4-én Carter edző egyszerűen lelakatolta a gimnázium tornatermének ajtaját, és nem tartott több edzést, mivel zavarta, hogy játékosai csúnyán lerontották a jegyeiket. Az esetet felkapta az országos média is, Ken Carter jelképpé vált, tettével az elemzők, publicisták és újságírók szerint azt üzente, hogy van kiút a gettóból, hogy nem csak a bandázás, a fegyveres rablás és a kosárlabda marad annak, aki külvárosi fektének született.

A "társadalmi üzenet plusz kosárlabda opcionális gettórappel" kombinációra ráharapott Hollywood is, így Ken Carter jó pénzért eladhatta önzetlenségről szóló történetét, a filmipar pedig cserébe Samuel L. Jacksont gyúrt a külvárosi edzőből.

A Carter edző a címszereplő visszaemlékezései alapján készült, ami meg is látszik, hiszen Ken Carter mint tökéletes edző, szellemi tanítómester és apa vonul át a filmen, ráadásul a családi élete is annyira tökéletes, hogy a külvárosban kell megoldásra váró problémát keresnie, ahol mindenki olyan lazán jár seggközépig lehúzott farmerben, ahogy azt eddig csak a gettókultúrát fikázó, túljátszott vígjátékokban volt szokás.

Szó se róla, Samuel L. Jackson ennek ellenére meggyőzően alakítja Cartert, a rapbetétek sem rosszak, sőt még a játék tálalására sem lehet panasz, mégis, ez csupán egy kosárlabdafilm, ami csak néhány lejárt szavatosságú igazságot durrogtat el a meccsek szüneteiben. A Carter edző a biztos profit reményében készült, ugyan jobb, mint a kosárlabdafilmek legalját jelentő Szájkosaras kosaras, de csak a harmincöt milliméteres nyersanyag és a főszereplő választja el egy délutáni tévédrámától.