Csokifolyó, gyerekhorror

"Elvigyem a gyerekeimet a Charlie és a csokigyárra?" - kérdezte egy kollegám. - "Ha azt akarod, hogy sírjanak" - válaszoltam. Persze ez nem ilyen egyszerű, a mai kölykök állítólag már nem olyan beszariak, mint mi voltunk.

Bátyámmal mindenesetre ma is emlegetjük, hogy mennyire féltünk, amikor régen a dédnagymamánk a XIX. századi gyerekkori mesekönyvéből olvasott fel nekünk (mi kérleltük), mert az "Egyszer volt, hol nem volt" kezdetű történeteknek a Száz tanulságos mese kisgyerekeknek kötetben sosem volt jó vége. Ezt ma már horrornak hívják, hiszen a főszereplő vagy örökre elvesztette a hangját, mert még tűvel a szájában is beszélni akart, és lenyelte, vagy szertelen ötlettől vezérelve hideg vizet ivott télen a kútból a szülinapi partiján, és soha többet nem teremtek piros rózsák az arcocskáján, csak mert hirtelenke volt és nem hallgatott anyukája intő szavára, vagy mindig csokit csokival evett, és egészségtelen, szomorú felnőttként tengette le hátralévő, de igen rövid életét. És volt akit oroszlán falt fel, miközben arra gondolt, hogy bárcsak szót fogadott volna az apukájának.

Erre az egyszerű tanmesés ijesztegetésre épül a Charlie és a csokigyár című film is. Nem véletlen, hogy alapjául a Meghökkentő mesék sorozat szerzője, Roald Dahl 1964-es kisregénye szolgált. Ha levágott ujjakat nem is láthatunk a moziban, azért jó pár horrorelemet beemeltek a Hetedik című filmből, sőt a Drakulaként befutott Christopher Lee is szerepel, a főszereplő csokigyáros fogorvos apukáját alakítja, remekül. A Charlie és a csokigyár fő vonala, a sarkítottan rossz tulajdonságokat képviselő négy gyerek megbüntetése pedig éppen olyan, mint a gyerekkori könyvem négy egymás utáni epizódja, csak már nem egy sárguló fedél tartja egyben az egészet, hanem Tim Burton harsány képeskönyveket idéző képi világa.

Idomított fejtörő mókusok

És ez a filmben a legjobb. Olyan, mintha a Jancsi és Juliska mézeskalács házát felhúzó vállalkozónak adták volna a film költségvetését szolgáló 150 millió dollárt, hogy építsen fel egy csokigyárat. Így a cukorcsónaktól a csokifolyón és csokivízesésen át a friss mentafűig és betanított diótörő mókusokig minden eredeti, és persze vannak olyan funkciótlan dolgok is, mint a Hajzseléfülke, ami a főszereplő hajához kell, aki ugye Johnny Depp, de mind tudjuk, hogy valójában Michael Jackson. (És talán ettől lett a film korhatáros.)

A kerettörténet szerint a Depp alakította Willy Wonka meghív öt gyereket a csokigyárába, olyanokat, akik aranypapírt találtak a Wonka csokijukban. Persze az öt gyerek közül négy rossz. A kisdedek bűneinek többségét aktualizálták kicsit, így lett belőlük például célratörő, rágózó mini Barbie és a számítógépfüggő kis szociopata. Wonkából pedig infantilis Jackson a neverlandi birtokán, aki főleg azért szervezi az egész túrát, hogy dicsekedhessen, és a kis győztest - a maga módján - megjutalmazza.

Unalmas Charlie, izgi Wonka

Wonka valójában egy önző gyerek, és persze olyan excentrikus, hogy még a forgatókönyvben is háttérbe szorította az eredetileg főszereplő, és egyetlen jó kölyköt, Charlie-t. (Talán, mert szegény a tökéletességében olyan unalmas, mint egy XIX. századi londoni David Copperfield.) De nem is ez a legszimpatikusabb vonása a mozinak, hanem hogy Wonka mézesmázossága a legrosszabb tulajdonság a filmben, és hogy ez az eredeti regény szerint is a legfőbb bűn az életben.

Ezért nem engedte Dahl sem, hogy a Walt Disney vigye filmre a művét, és ezért parodizálja ezt a modort túl Johnny Depp. A sztárnak a kétszínű cukormázhoz nem kellett más, mint egy műfogsor, egy biliparóka és a gyerekműsorok műsorvezetőinek éneklő hanghordozása. Azért sokszor olyan hitelesen alakítja az idegesítő figurát, hogy az ember azt kívánja, bárcsak beleesne a cukormázba, és úszna-úszna, amíg csak el nem süllyed. Persze nem ez történik, hanem Charlie segít Wonkának, hogy természetesebb legyen, és közben tanulunk néhány dolgot mi is, hogy fontos a család, a szeretet és az engedelmesség, és viszont, vagyis hogy az sem baj, ha az egészséges életünk izgalmas. A félelem pedig csak hab a tortán.