Sápadt örökzöld

A De-Lovely Cole Porter amerikai dalszerző zenés életrajzi filmje. Még életében, pályája csúcsán készült róla film Cary Granttel és Alexis Smithszel a főszerepben. Michael Curtiz (Kertész Mihály) filmje, az Éjjel-nappal (1946), ma már köznevetség tárgya - cukormázas love story-t csinált a valójában homoszexuális Porter és a nála 13 évvel idősebb gazdag elvált asszony, Linda Lee történetéből. 2004-ben Irwin Winkler újra nekifutott a témának, ez lett a De-Lovely. Mindkét film központi témája Cole és Linda Porter kapcsolata, kettejük házassága.

Porter életét a rendező Winkler egy kínosan elcsépelt keretbe ágyazza: a reszketeg, halálközeli dalszerző (Kevin Kline) egy musical színpad üres széksorai között ülve nézi, ahogy a dalain keresztül lepereg az élete. Mellette sutyorog egy Gabe nevű ismeretlen (egy unott, jellegtelen Jonathan Pryce), aki a fiktív musical producere, de az is lehet, hogy valójában Gábriel arkangyal, hiszen Porter írt is egy ilyen számot hozzá (Blow, Gabriel, Blow). Ezek ketten nézik az előadás próbáját, retrospektíve, ugye.

1918. Linda és Cole találkoznak egy partin, Párizsban. Ez a film aztán nem sokáig kerülgeti, az ötödik percben belevág a meleg-konfliktusba: Cole feleségül kéri a nőt, de azt is közli vele jó előre, hogy őt inkább a férfiak vonzzák. Linda karakterét másodszor is sikerül helyrehozhatatlanul eltorzítani; csakúgy, mint az Éjjel-nappalban, a filmkészítők itt sem tulajdonítanak különösebb jelentőséget a kettő közötti korkülönbségnek - Winkler sem aknázza ki a szituációban rejlő lehetőségeket. Ashley Judd kötelességtudóan eljátssza a hűséges, szerető feleséget, de mindezt olyan felejthető egyenletességgel teszi, hogy Linda alakjából legfeljebb csak Janty Yates jelmeztervező különleges, finom kosztümjei maradnak meg.

De vissza az újkori film egyetlen újításához, a homoszexuális Porter figurájához. Hát, hiába a szókimondás, a De-Lovely megáll félúton. Látjuk Porter férfiszeretőit, egy szőkített hajú orosz balett-táncost többször is, Linda egyre jobban ráncolja a homlokát, mindketten sokat sóhajtoznak, de ennyire futja. Winkler és a forgatókönyvíró Jay Cocks nem mutatják meg, milyen lefojtott élete lehetett a huszadik század egyik legnagyobb dalszerzőjének, aki maga írta dalszövegeit, és aki ezekbe a brilliánsan kétértelmű szövegekbe öntötte minden titkolt fájdalmát és örömét.

A fiatalabb közönséget, akiknek Porter neve alig jelent valamit, Winkler mai sztárok szmokingos-fodros haknijaival próbálja bevonzani. Itt van Robbie Williams, Sheryl Crowe, Diana Krall, Elvis Costello - nekik sajnos nem sikerült Porter számait élvezhetően előadniuk. Jobban járunk Natalie Cole-lal és Alanis Morissette-tel, de az összes dalbetétre el lehet mondani, hogy különösebb innováció nélkül kerültek be a filmbe - porosak és erőtlenek. Az újragondolás szikrája nélkül hangszerelték őket, sőt, legtöbbször az eredeti dalok energiája is elvész. Jó számok pedig, Porter zseni volt, az egyszerre könnyed és szívfacsaró pillanatok mestere, többet érdemelne.

Porter híres volt arról, hogy ő maga nem tudott énekelni, ezt a De-Lovely-ben is megemlítik és Kline komoly energiát fektet abba, hogy amikor énekel, azt fülsértő kappanhangon tegye. Ez egyszer elmegy, háromszor-négyszer viszont kibírhatatlan. Olyan slágerek, mint a Well, Did You Evah? vagy az In the Still Of The Night egyszerűen hallgathatatlanok a filmben. Kár értük.

1990-ben az AIDS ellen kampányoló Red Hot + Blue-sorozat részeként jelent meg az a válogatás, ahol mai énekesek dolgozták fel Porter dalait. Ezen a lemezen, ezeknek a Porter-rajongóknak sikerül az, ami a De-Lovely-nek nem: k.d. lang olyan fájdalmasan búgja azt, hogy So In Love, hogy az embernek beleszakad a szíve.

A De-Lovely Magyarországon nem kerül mozikba, de dvd-n megvásárolható a boltokban és kölcsönözhető a tékákból április 5-től.