Drog, nyomor és asztali áldás

Fekete Ibolya: Utazások egy szerzetessel
Thüringer Barbara

Ha van olyan, hogy sztárszerzetes, hát a ferences rendi Böjte Csaba az. Fekete Ibolya dokumentumfilmjének főhőse a Budapesttől alig tíz óra autóútnyira lévő romániai Déván ötszáz "árvát" nevel. Blokkházak feltört, penészes lakásaiban a patkányokkal együtt nevelkedtek ezek a gyerekek, írástudatlan szülők gyermekei. Ezek a szülők könyörögnek Csaba testvérnek, hogy hat gyerekükből ne csak kettőt vegyen magához, hanem ötöt. A vaslopás napi egy kiló kenyérre elég, vagy három év börtönre.

A halk szavú Csaba testvért úgy üldözik a gyerekek a kolostorkertben, mint a kiskacsák Konrad Lorenzet. Nincs annyi kéz amennyi ölelésre itt szükség lenne. A dévai árváknak ennek fejében csak magyarul tanulniuk és asztali áldást mondaniuk kell; és ezen felesleges moralizálni.

Még akkor is, ha a polgári körök és a revizionista szövetségek elsősorban ezért gyűjtik nekik az adományokat. Ha elkészül a film végén beígért www.devaiarvak.hu, talán ez is megváltozik.

Böjte József: Hova vigyelek?
Szabó Zoltán

Mióta lehet egy olyan dokumentumfilmet bemutatni a filmszemlén, amiben a riporter háta mögött időről időre feltűnik egy torzó, aki elemet cserél fényképezőgépében, más értelmezések szerint egy fénymérővel babrál? Egyáltalán mióta neveznek dokumentumfilmnek egy videóra rögzített beszélgetést, amiben egy átnevelő- és néptánc táborok poklát megjárt télapóra hasonlító riporter olyanokat kérdez, hogy "és az oktatás?", ráadásul állandóan a riportalany helyett fejezi be a mondatokat.

A Hova vigyelek? azonban a középiskolai videószakköröket idéző hibák ellenére érdekes film egy roma jogvédő harcáról, kár, hogy az értékelhető, sőt izgalmas filmrészleteket, a romatelepek nyomorát bemutató riportokat nem az alkotók, hanem a film főszereplője készítette az MTV roma műsorainak szerkesztő-riportereként.

Papp Gábor Zsigmond: Az ügynök élete
Földes András

A titkosított ügynökoktató filmekből kiderül, hogyan függ össze a szex és az imperializmus, miért ne vegyük fel a telefont házkutatás közben, és miről ismerhető fel a spicli. Dokumentumfilm a vicces történelemért.

A spicli vicces figura, a diktatúra Magyarországának szánalmas bohóca volt, szűrtem le a tanulságot Az ügynök élete című dokumentumfilm végén. A titkosítás alól a közelmúltban kikerült titkosszolgálati oktatófelvételek tanügynöke ugyanis - érzékeltetve a rendszerellenségek erkölcsi mocsarát - szexfotókat (cicis nők) koboz el fejcsóválva a célszemélytől, aztán a kamerát rejtő táska előírásos tartását prezentálva olyan fesztelenül áll a Blaha Lujza téren, hogy még egy politikailag képzelten paprikaárusnak is gyanús lenne, később pedig nagymamás negédességgel beszervez egy hamis útnyilvántartással sarokba szorított raktárost, hogy annak legyen lehetősége "becsületes, segítő szándékát" bizonyítani. Bővebben>>>

Pesty László: Budapest végállomás
Földes András

Míg a közönségfilmben a románc, az autósüldözés és egy egzotikus helyszín a tuti recept, a dokumentumfilmesek körében a varázsszó: drogosok vagy hajléktalanok. A szétesett arcokról nem lehet olyan dilettáns filmet csinálni, ami ne érintené azért meg a közönséget. A nyomor és kiszolgáltatottság e két alaphelyzete szükségszerűen hozza magával a döbbenetet, megrázkódtatást, a komoly konfliktusokat, tehát mindazt, ami elad bármilyen mozgóképet.

A biztosba nyúlt bele Pesty László is, amikor három heroinista hajléktalan fiatalról készített filmet, akik a romos házak, aluljárók, néptelen parkok és őrszobák Budapestjében keringenek. Drogosan született csecsemőkről, elüszkösödött sebekről és végtelen, mindent elsöprő flash-ekről folyik a szó.

A képminőség gyatra, de erről szólni olyan, mintha egy parkban ébredő drogostól számonkérnénk, hogy kócos: köztudott, hogy a magyar dokumentumfilm a kihalás szélén áll, és már az jó, ha egyáltalán videóra elkészül. Pesty ettől eltekintve profin végzi a munkáját, a háttérben marad, csak annyira avatkozik be a történetbe, amennyire az események megkívánják, közvetlen és laza.

A film második felére azonban mintha elfogyna az empátiája, és egyre inkább a társadalom élő lelkiismereteként szól a srácokhoz: "kiraboltad a saját anyádat?" - kérdezi moralizálva, "nem gondolod, hogy nem kellene gyereket szülnöd, mikor egész nap lövöd magad?", ilyesmik, amik persze releváns kérdések, de elővezetésük Frei Tamás munkásságát idézi a nézőben.

A Budapest végállomás alaposan bemutatja a három fiatal mindennapjait, de éppen ez az alaposság hozza elő a vágyat, hogy megismerjük, mik voltak a főszereplők azelőtt és hogyan kerültek ilyen helyzetbe, erről azonban néhány sematikus kérdésre adott válaszon túl nem tudunk meg semmit. A film megmarad a felszínen, és a néző megint csak annyit szűrhet le: drogozni rossz.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!