Hallmark-szuperhős turkálós fétiskosztümben

Az 1981-es Daredevil-képregényben feltűnt bérgyilkosnő egy időben a később a Sin City-t jegyző Frank Miller nyomán tengette mellékszereplői napjait. A 2003-as Fenegyerek-adaptációval filmre mentett Elektra idén főszereplővé emelkedett, de így sem tudott elég markánsan kiemelkedni baljósan örvénylő celluloidmasszából, hogy megmentse a műfaj jóhírét.

Nem arról van szó, hogy ne lehetne filmet készíteni kizárólag használt ötletekből, de ilyen esetekben jól jöhet egy-két sugárzó egyéniség, aki a vécépapír-textúrává silányult elemeket emlékezetesen megcsavarja. Az Elektra stábjából ez sajnos kimaradt, és ugyan az akciójelenetek önmagukban vállalhatók, maga alá temeti a film nagyobbik részét kitevő szenvelgés és a forgatókönyvírókra borult klisépolc.

Elég volt a komplexusos szuperhősökből!

Jennifer Garner depressziós tévéshop-dominaként küzd a feketemágiát gyakorolva küzdősportoló gazemberek hordája ellen, akik minden jót maguknak akarnak. A szexis főhősnő bájait faarccal és jobb esetben elavult, középprosztó pushup-melltartós fitnesszkösztümmel, máskor sima munka- vagy edzőoverálokkal leplezi. Persze hogyan is lehetne önfeledten jókedélyű, amikor nemrég támasztották fel, fogalma sincs mit miért csinál, magányos és ráadásul annak idején az anyját is megölte a főgonosz.

Más karakterek sem jártak jobban. A gonosz figurák mellett szól, hogy jobban öltöznek és látványos számítógépes effektekkel tarkítják megmozdulásaikat, bár színészi képességük esetükben sem feltűnő. Velük szemben a jók durván alulmaradnak, bár igyekeznek kicsit viccesebbek lenni. A zseniális Terence Stamp elkótyavetyélése a legfájóbb a vak mester szerepében, 0,1 dimenziós, szerencsétlenül okoskodva jópofizós karaktere az elvárásoktól mentes agyatlan bambulásra vágyó mozilátogatót is felidegesíti.

...and action

A szomorú emlékek felidézése flashbackek és minősíthetetlen párbeszédek garmadával egyre idegesebb rágcsálóvá teszik az akciók miatt beült nézőt. Hasogatóan eredeti beállításokra vagy koreográfiára itt sem kell számítani, de ami van, azt legalább korrekten összerakták és leanimálták. A gonoszok nevetséges zöld füsttel szétpukkanását leszámítva igényes iparosmunka, a Ninja Scrollból ismert életrekelő tetoválás megfilmesítve is emlékezetes.

Lehet azzal magyarázni, hogy ez csak képregényadaptáció, de volt már példa érdekes sztorival és/vagy karakterekkel rendelkező példányokra. Az Elektra nem ilyen. Aki teheti, vigyen walkmant és szegezze a tekintetét a feliratok fölé a vászon közepére, a minden szintet alulmúló párbeszédek ugyanis radikálisan csökkentik a film élvezhetőségét.