Ferenc, Olívia
-2 °C
4 °C

Röhejes rettegés

2004.11.04. 11:00
Volt valami, érzem. Meg akarom találni, hogy újra az enyém legyen. Az utóbbi néhány évben nem egy film készült emlékezetvesztésről, köddé vált múltról, kétségbeesetten tántorgó, helyüket nem találó, emlékezni képtelen hősökről. A Felejtés is innen indul, de aztán nem érkezik meg sehova.
Valami nem stimmel. Ki vagyok én? Mi nincs rendben az életemmel? Meg kell találnom. A Mementó, A Bourne rejtély és A Bourne-csapda, az Egy makulátlan elme örök ragyogása vagy akár a 1998-as Truman show, mind olyan emberek sorsát mutatják be, akiknek ott motoszkál a fejében egy másik világ, amit érdemes felkutatni, amiért érdemes kockáztatni az örökké hiányos, kielégületlen, szétfolyó jelent.

Elolvadt a világ

Julianne Moore, Dominic West
Tekintse meg képeinket!
Joseph Ruben thrillere ebből az alaphelyzetből indul. Egy nő, Telly múltja eltűnik, egy anyától (Julianne Moore) elveszik a halott fia emlékét. Senki, még saját férje (Anthony Edwards) se emlékszik arra, amire ő: volt egy nyolcéves fia, akivel egy évvel korábban lezuhant a kisrepülő. Telly nem gyászolhat, mert nincs kit.

A fényképalbum, a videószalag üres, az éjjeli asztalkán bekeretezett családi fotóról is eltűnt a fiú, mintha sose lett volna. Lenyűgöző, sokat ígérő kezdet. Ez egy ilyen világ, egy pillanat alatt eltűnhetnek az agyunkba égetett, biztosnak tűnő kapaszkodók. Az alapötlet olyan, mint valami poszt-szeptembertizenegyes tünet; ahol eddig a képeslapokon két torony állt, most nincs semmi, üres a horizont.

De a közepén

Telly nem nyugszik bele, nem fogadja el a jelent, és tisztességes filmhőshöz illően elindul, hogy kiderítse, mi történik körülötte. Moore meggyőzően retteg, zokog, menekül; visszafogott, precíz játéka feszesre köti a filmet. Segítője egy másik gyászoló szülő, akit a brit Dominic West játszik, de ő nem nagyon számít.

Kellett egy vonzó, európai (= olcsó) színész, aki el tud játszani egy lecsúszott amerikai hokibajnokot a kapcsolódó amerikai kiejtéssel, és mivel ismeretlen, nem sok vizet zavar. Gerald DiPego forgatókönyvíró Julianne Moore-ra találta ki ezt a filmet és nem nagyon hagyott teret másoknak. West megállja a helyét ebben a marginális szerepben, de a néző Moore-t figyeli, mert egyrészt nagyon jó színésznő, másrészt kiváncsi a végkifejletre.

Julianne Moore
Klikk a képre!
De Gerald DiPego cserbenhagyja a nézőt és cserbenhagyja a hősnőt is. A végkifejletet a közepén lelövi és nem is olyan jó poén. Sőt, a titok nyitja egyenesen röhejes. Kínos, ha egy thriller ijesztgetés helyett megnevetteti a nézőt.

A közepétől elernyedünk és marad Moore, aki hűséges munkásemberként tolja tovább a szerepet egészen a végéig. Ruben azért helyenként igazi feszültséget teremt - utoljára az Adaptációban láttam ilyen sokkoló autóbalesetet -, de ha nincs meg a logika és az ötlet lapos, nincs mire felaggatni a sok rohangálós-üldözéses jelenetet.

Anya ül és ott ülök az ölébe' én

A végén megtudjuk, hogy ez a film az anyaságról szól, a különleges, misztikus kötésről anya és gyermeke között, bár az nem derül ki, miért éppen egyedül Telly az az anyuka, aki rendelkezik ilyesmivel, így hát megdől az általános tétel is, mert a kivétel nem lehet maga szabály, ugye.

Az anya-gyermek vonalat végképp hiteltelenné teszi a cukormázas amerikai gyerekszínész-csapat két ennivaló képviselője (I love you, Mom) és a szünet nélkül harsogó, cikornyás háttérzene, amitől aztán egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy ez nem a valóság, csak mozi; egy közepes, néha bugyutába hajló Julianne Moore-film, istenem, legközelebb talán jobb forgatókönyvet választ.