Röhejes rettegés

Valami nem stimmel. Ki vagyok én? Mi nincs rendben az életemmel? Meg kell találnom. A Mementó, A Bourne rejtély és A Bourne-csapda, az Egy makulátlan elme örök ragyogása vagy akár a 1998-as Truman show, mind olyan emberek sorsát mutatják be, akiknek ott motoszkál a fejében egy másik világ, amit érdemes felkutatni, amiért érdemes kockáztatni az örökké hiányos, kielégületlen, szétfolyó jelent.

Elolvadt a világ

Tekintse meg képeinket!

Joseph Ruben thrillere ebből az alaphelyzetből indul. Egy nő, Telly múltja eltűnik, egy anyától (Julianne Moore) elveszik a halott fia emlékét. Senki, még saját férje (Anthony Edwards) se emlékszik arra, amire ő: volt egy nyolcéves fia, akivel egy évvel korábban lezuhant a kisrepülő. Telly nem gyászolhat, mert nincs kit.

A fényképalbum, a videószalag üres, az éjjeli asztalkán bekeretezett családi fotóról is eltűnt a fiú, mintha sose lett volna. Lenyűgöző, sokat ígérő kezdet. Ez egy ilyen világ, egy pillanat alatt eltűnhetnek az agyunkba égetett, biztosnak tűnő kapaszkodók. Az alapötlet olyan, mint valami poszt-szeptembertizenegyes tünet; ahol eddig a képeslapokon két torony állt, most nincs semmi, üres a horizont.

De a közepén

Telly nem nyugszik bele, nem fogadja el a jelent, és tisztességes filmhőshöz illően elindul, hogy kiderítse, mi történik körülötte. Moore meggyőzően retteg, zokog, menekül; visszafogott, precíz játéka feszesre köti a filmet. Segítője egy másik gyászoló szülő, akit a brit Dominic West játszik, de ő nem nagyon számít.

Kellett egy vonzó, európai (= olcsó) színész, aki el tud játszani egy lecsúszott amerikai hokibajnokot a kapcsolódó amerikai kiejtéssel, és mivel ismeretlen, nem sok vizet zavar. Gerald DiPego forgatókönyvíró Julianne Moore-ra találta ki ezt a filmet és nem nagyon hagyott teret másoknak. West megállja a helyét ebben a marginális szerepben, de a néző Moore-t figyeli, mert egyrészt nagyon jó színésznő, másrészt kiváncsi a végkifejletre.

Klikk a képre!

De Gerald DiPego cserbenhagyja a nézőt és cserbenhagyja a hősnőt is. A végkifejletet a közepén lelövi és nem is olyan jó poén. Sőt, a titok nyitja egyenesen röhejes. Kínos, ha egy thriller ijesztgetés helyett megnevetteti a nézőt.

A közepétől elernyedünk és marad Moore, aki hűséges munkásemberként tolja tovább a szerepet egészen a végéig. Ruben azért helyenként igazi feszültséget teremt - utoljára az Adaptációban láttam ilyen sokkoló autóbalesetet -, de ha nincs meg a logika és az ötlet lapos, nincs mire felaggatni a sok rohangálós-üldözéses jelenetet.

Anya ül és ott ülök az ölébe' én

A végén megtudjuk, hogy ez a film az anyaságról szól, a különleges, misztikus kötésről anya és gyermeke között, bár az nem derül ki, miért éppen egyedül Telly az az anyuka, aki rendelkezik ilyesmivel, így hát megdől az általános tétel is, mert a kivétel nem lehet maga szabály, ugye.

Az anya-gyermek vonalat végképp hiteltelenné teszi a cukormázas amerikai gyerekszínész-csapat két ennivaló képviselője (I love you, Mom) és a szünet nélkül harsogó, cikornyás háttérzene, amitől aztán egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy ez nem a valóság, csak mozi; egy közepes, néha bugyutába hajló Julianne Moore-film, istenem, legközelebb talán jobb forgatókönyvet választ.