Narancssárga blöff

Pálma cserfes ember, macskája is van, mégsem tudtam vele sokat beszélgetni a film után. Nem lepődtem meg; a Garfield című filmre a legkézenfekvőbb reakció a bágyadt, enyhén bosszús fejcsóválás.

Felesleges

Jim Davis 1982. június 8-án is megrajzolta szokásos, három rajzkockából álló napi Garfield-adagját. Az első képen a kövér macska egy faágon csimpaszkodik és azon tűnődik, hogy most épp olyan, mint a száradó ruha a kötélen. A másodikon egy napfényben fürdő narancshoz hasonlítja magát. A harmadikon - továbbra is ugyanabban a pózban lógva - pedig arra gondol, "Szép, szép, költői, de nem hinném, hogy jó anyag lenne egy akciódús thrillerhez."

1982. június 28.

Jim Davis nagyon jól tudta, hogy Garfieldot felesleges megfilmesíteni; legyen szó akciódús thrillerről, vagy éppen fáradtan szétnyíló szülői pénztárcákra utazó úgynevezett gyerekfilmről. Ha az embernek három egymás utáni rajzkockából másfél órás filmet kell csinálnia, akkor vagy belebukik és megszakad a szíve, vagy belebukik, de nem érdekli, mert a sales jó szerződést kötött az észak-karolinai "Július 4" kaucsukfigura-gyárral.

Fárasztó

Történetünk szempontjából mindegy, melyik verzió igaz ebben az esetben, térjünk vissza szakértőnkhöz. Pálma egyszer sem aludt el a film alatt, nem kérte, hogy menjünk haza az első tíz perc után. Két alkalommal nevetett: egyszer, amikor Garfield és Odie, a kutya táncolt a tévé előtt, amíg a barackhúsú, lédús nők és a Black Eyed Peas azt énekelték, hogy

"Da girlies in the club got the plump lump lumpas,
And when i'm makin luv den my hip hump humps" *,

másodszor pedig a vége felé, amikor az állatgyűlölő férfi csinált egy kényszeres hátraszaltót a nyakát szorító elektromos nyakörv miatt.

Tényleg nem az a baj, hogy a filmnek semmi köze a Davis-féle háromkockás klasszikushoz. Nem baj, ha ez a Garfield túl sokat mozog, nem baj, ha Odie kutya felismerhetetlen, nem baj, hogy hiányzik Irma, a gyagyás pincérnő. Kit érdekel a tradíció, a brandhűség, a nosztalgia? Eszembe se jutna a múltban vájkálni, ha ez a film nem lenne ennyire kiszámítható, közhelyes és színtelen. Igen, az eredeti Garfieldhez képest ez a karakter hiperaktív, de így is csak fárasztó, kínos sablon marad.

Kartongárda

Tekintse meg képeinket!

A filmkészítők meg sem próbáltak jó filmet csinálni. Fogtak néhány kartondarabot, körbevágták, ráírták, hogy milyen színe legyen, meg azt is, hogy Jennifer Love Hewitt, mondjuk. Garfield gazdája, Breckin Meyer maga a Láthatatlan Ember. A nyakörves állatgyúlölő férfi ismerős arc, az örök mellékszereplő szomorú, de jóllakott arca. Az ő karaktere egyébként a legígéretesebb; kiábrándult, ördögivé nyomorított médiaszemélyiség, aki abból él, hogy állatokat simogat egy stúdióban. Hiába ígéretes, ebben a filmben ő is megmarad síkidomnak, így hát a nevét most sem jegyezzük meg.

A sztori félálomban lett összerakva, a párbeszédek a vízkőoldó-reklámokat idézik. Hamar elrepül a másfél óra, aztán a stáblista gunyorosan kacsint ránk: "ugye, ugye, jó kis blöff volt, a lényeg, hogy ez egy huszonhat éve bejáratott márka, mi meg jól megforgattuk a tőkénket, mert a filmipar erre kiválóan alkalmas, na jóéjszakát, gyerekek".

A metróban Pálma megkérdezi, hogy van-e dvd-lejátszóm, és hogy megvan-e a Gyűrűk Ura extrém kiadása. Garfieldről aznap több szó nem esett.

* hozzávetőleges magyar fordításban:

a leányok a klubban méretes fenékkel rendelkeznek,
és amikor szeretkezünk, rázkódik a csípőm, hej, de rázkódik

Garfield
(Garfield: The Movie)
színes szinkronizált amerikai családi vígjáték, 81 perc, 2004

rendező: Peter Hewitt
forgatókönyvíró: Jim Davis, Joel Cohen
zeneszerző: Christophe Beck
operatőr: Dean Cundey
vágó: Peter E. Berger

szereplők:
Breckin Meyer (Jon)
Jennifer Love Hewitt (Liz)
Stephen Tobolowsky (Happy Chapman)
Till Attila (Garfield hangja)