Setét krimi, fejlövés

Az utóbbi időkben a krimik alól kicsúszott a talaj. A hollywoodi recept szerint kötelezővé vált a poén, a film úgy-ahogy eltelt, aztán a végén nagyon meglepődtünk, majd hosszasan gondolkozhattunk. A műfaj elmozdult a thriller felé, a valóságos elemek egyre ritkásabb szövete már képtelen volt a természetfölötti szárnyalását visszatartani. És akkor jön egy francia zsaru és egy olyan filmet rendez, ami visszapofozza az egész műfajt a mocskos utcákba és a barázdált arcokba.

Hibás, de hiteles

A 36 nem hibátlan film. Itt-ott leül, találunk elvarratlan szálakat, indokolatlan részleteket, de még ez sem árt neki, inkább csak erősíti a vázat: a valóságot. Ebben a moziban nincsenek rothadó pofájú honvágyas, vagy anyakomplexusos halottak, nincsenek nagy poénok, hagyományos értelemben vett történet sincsen: viszont vannak pillanatok. Hatásos, igazi pillanatok.

A történet csavaros és egyben lényegtelen: Léo Vrinks (Auteuil), és korábbi barátja, most már ellensége, Denis Klein (Depardieu) komoly ügyön dolgoznak: egy bűnöző-csoport fosztogatja a pénzszállító autókat. Rengeteg halott, rengeteg eltűnt pénz, meg egy visszavonuló rendőrfőnök. Amelyikük előbb szállítja a bandát, az veszi át a főnök helyét. Egyiküknek az ügy fontos, a másiknak a hatalom. Mindketten bevetnek piszkos eszközöket. Az akció végül kudarccal zárul, de a valódi dráma csak ezután kezdődik.

Előtérben a lényeg

Bár a történet elég lett volna három amerikai filmhez is, mégsem ez a fontos. A szálak érdekesek, többé-kevésbé kidolgozottak, de sokkal lényegesebb a két főszereplő viszonya. A történet csak az alapot adja a személyes konfliktushoz. Háttér egy óriási festményen, ahol a táj bár mozgalmas és érdekes is egyben, a lényeg az előtérben látható alakok szemébe véste a festő. Olyan szemekbe, amilyeneket a panelekből építkező amerikai filmekben ritkán láthatunk.

A 36 is használ paneleket – elsősorban a hetvenes-nyolcvanas évekből ismert francia krimikből emeli át azokat, például a Belmondo főszereplésével készült A Profiból – ezek lényegesen őszintébb elemek. Hollywood képtelen lesz addig hiteles filmet készíteni, amíg a pozitív szereplők nem gyújthatnak rá egy kibaszott cigire. Apróság, de nagyon sok múlik rajta, és a cigaretta igazi határvonal is egyben: a slukk után kezdődik a valóság. Ebben a filmben pedig mindenki dohányzik, de még hogy: a cellában ücsörgő zsaru szájából felszálló füst légnemű, de mégis tonnányi-sűrűsége agyonnyomja a néző mellkasát, ráadásul egyből cigi után nyúlnánk mi is.

Rakéták és szakadék nélkül

A figurák arca nem hibátlan, a két főszereplő orra törött (a nagy francia színészek orra általában emlékezetes: de Funesé és Renoé hatalmas, Depardieué, Belmondoé és Auteuilé pedig törött), arcuk barázdált, tekintetükben ott az egész karakter: nem kell elmagyarázni, hogy szar az életük, nem kell, hogy reggel pisztolyt szorítsanak a fejükhöz, és közben egy kutya képét bámulják könnyes szemmel, egyszerűen látszik rajtuk, hogy elcsesztek mindent.

Mégis, sokkal könnyebben azonosulunk velük, mint Hollywood borotvált, tökéletes arcú, tiszta lelkületű orlandóblúmjaival. Ha azokat lelövik, az olyan, mint amikor a Gyalogkakukkot üldöző Prérifarkas lezuhan a szakadékba, és rázuhan pár kósza rakéta. Ha ebben a filmben hal meg valaki, az súlyos, sötét, nélkülözi a dicsőséget, viszont súlya van. Ettől lesz egyedi élmény a 36, ettől izgulunk rajta, emiatt nem mindegy, hogy mi lesz a szereplőkkel.

A 36 sötét, hiteles mozi, és izgalmas krimi, elsőrangú képekkel, jól választott zenékkel, fantasztikus színészekkel, európai mélységgel és tipikus európai hibákkal. És a cím jelentése: Quai des Orfèvres, 36. Ez alatt a szám alatt található a párizsi rendőrfőkapitányság, ahová a rendező még zsaruként gyakran bejárt.

Így könnyű hiteles filmet rendezni.