Orrsövényből: fákkjú

A Harcosok klubja óta máshogy nézünk az öncélúnak tűnő erőszakot alkalmazó filmekre: Brad Pitt és Edward Norton óta tudjuk, hogy a belemenős, arccsonttörős és gerincroppantós, vérben tobzódó test-test elleni küzdelem a fogyasztói társadalomba belecsömörült polgárok önkifejezési eszköze is lehet. Akár.

A Huligánok főszereplője Elijah Wood. Egy kirúgott harvardi diákot alakít, aki Amerikából a brit-szigetekre repül, rokont látogatni és bút felejteni. Itt belecsöppen a focihuliganizmus romantizált mindennapjaiba, a helyi kemény csávók közé, akik hamarosan egyenjogú tagként fogadják. Kivéve egyvalakit, aki a szarkeverés dramaturgiai szabályai szerint áskálódik ellene. Sok verekedés következik, szurkolótábor szurkolótábor ellen, taknyig-nyálig véresen, ami csak belefér.

Katt a képre!

A Huligánok alapvetően a romantikus oldaláról fogja meg a meccsek előtt, után és közben randalírozók lelkivilágát. Az egész itt nem más, mint sajátos küzdelem a respektért, sőt, munka és önkifejezés. Meg kell ruházni a rivális bandákat, lehetőleg úgy, hogy minél nagyobbat szóljon. A film egy ifjúsági kalandregény árnyaltságával mutatja be a Green Street Elit erőszakos mindennapjait, de nem ezért szeretjük.

Zsákos Frodó és a B-közép

Elijah Wood elég nehezen hiteti el, hogy eminens harvardi diákból seperc alatt brutális utcai harcos lesz, de egy idő után ez nem is számít, mert rajta kívül minden huligán-karakter a helyén van. Különösen igaz ez a társfőszerepet játszó Charlie Hunnamra, aki egyszerre adja a kőkemény bunkót, az érzőszívű barátot és a karizmatikus bandavezért. A színész tökéletes a szerepre, érdemes még az orgánumára figyelni, ahogy gyönyörűen hangsúlyozva, orrsövényből mondja a fakkjút.

A film tobzódik az ügyesen megoldott és hiteles zúzásokban, a közelharc sajátosan európai (ne várjunk kung-fut!) bemutatásában, a kamerára freccsenő vércseppekben. Akad néhány érdekes gyorsítás és lassítás, amik ugyan a gagyi határát horzsolják, de azért általában működnek. Csakúgy, mint az aláfestő zenék, amik tempóban és hangulatban remekül illenek az erőszakjelenetekhez. Egyetlen helyen nem működik a zene, sőt, egyetlen helyen botlik meg a film egésze is: ez a pátosszal teli utolsó nagyjelenet, a heroikus leszámolás a legnagyobb riválissal.

Itt megdöccennek az arányok, giccsbe hajlik a férfiharc és a körkörös bosszúállás egy pillanatra, de aztán győz az arányérzék és visszacsatol a film a jól megoldott akciószcénák felé.

A Huligánoktól ne várjunk mélyértelmet és oknyomozást a focihuliganizmus mibenlétéről: ez egy kicsit szentimentális, de jó ritmusú akciófilm. Se több, se kevesebb. És legalább nézhető.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!