Müezzin a kurvák közt

"Több vagyok, mint az üdvöm"
Ibn Karram

A Nyugat ipari gyémánttá edzett toleranciája mintha halványabban csillogna, ha az iszlám kerül szóba. Bár a főállású politikusok és leginkább a háromcsillagos tábornokok mindig igyekeznek hangsúlyozni, hogy nem a vallást támadják, amikor betiltják a csadort, mint iskolai viseletet, vagy éppen komposzttá bombáznak egy iraki mecsetet, de azért valljuk be: ha azt halljuk, hogy muszlim, már jó ideje nem egy békésen imádkozó müezzin, hanem egy fekete csuklyás terrorista képe hasít belénk, amint éppen harminc kiló trotilt applikál a felsőtestére, vagy egy szemcsés amatőr videón egy életlen kenyérvágókés segítségével áll bosszút Allah ellenségein.

Kultúrák fojtogatják egymást hevesen: a posztkeresztény nyugati civilizáció, ahol a hit már rég magánügy, amolyan senkire nem tartozó szeszély, mint a kényszerbetegség vagy a lábgomba, sehogy sem fér meg békésen az arab világgal, ahol a vallás határozza meg a mindennapok ritmusát, hogy mikor kell felkelni, enni vagy éppen lábat mosni. Nem meglepő, hogy egy ilyen helyzetben az európai és amerikai filmiparban a muszlimok csak sejtelmesen vigyorgó főgonoszként vagy tucatszám elbukó statisztaterroristaként férnek fel a vászonra. Az akciófilmekben az elnyomott, a Nyugat felszabadító Hummerjeire és Abrams harckocsijaira váró arab kisembereknek valahogy soha nincs vallása, vagy legalábbis szégyenlősen hallgat róla.

Séta a legmélyére

François Dubeyron filmje, a Monsieur Ibrahim és a Korán virágai nem akarja megcáfolni ezeket a beidegződéseket, sőt tulajdonképpen nem is az iszlámról szól. Ibrahim, a párizsi török boltos furcsa, mély kapcsolatba keveredik Momoval, a tizenhárom éves zsidó fiúval, akit anyja elhagyott, apja bejárónőként kezel, így szeretet csak kurváktól kap óránként harminc frankért. A magányos boltos először csak a bevásárlásról, a pástétomnak is eladható macskaeledelről, később pedig már a hitről beszélget a fiúval, aki pár ködös mondatban megismerkedik a szufizmussal, az iszlám minden formális szabályát mellőző, a belső békére és Isten felfedezésére koncentráló irányzatával.

Furcsa utazás veszi kezdetét, ami a párizsi külvárosból egészen egy apró török faluig, a magányból a barátságon át egészen Istenig vezet, ráadásul mindezt szenvelgés és túl sok színes, szélesvásznú tabló nélkül. Omar Sharif jutalomjátéka a film, az öreg mester talán a doktor Zsivágó óta nem volt ennyire jó, pedig azért az Oscar-esőt hozó klasszikust nem mostanában forgatták. Meglepő, de a tizenhárom éves kis Mózest alakító Pierrre Boulanger is képes lépést tartani a színészlegendával, a közös jelenetekben néha még le is játssza a rutinosan mosolygó egykori filmsztárt, akit pár évtizede még az olaj és a gyros után az arab világ harmadik legjövedelmezőbb exportcikkeként tartottak számon.

Antiszemita szeretet?

Néhány külföldi kritikus szerint a film egyértelműen antiszemita, hiszen minden negatív karakter zsidó, ráadásul Momo eltávolodik saját vallásától, identitást vált, és inkább arab lesz. A mindenhol fajgyűlöletet szimatolókat persze nem lehet meggyőzni, de azért nem árt megjegyezni, hogy A Monsieur Ibrahim és a Korán virágai egyszerűen nem foglalkozik az arab-zsidó konfliktussal, nem érdekli a két vallás közti feszültség, nem akar igazságot tenni egy több mint ezer, vagy legalábbis ötven éve tartó konfliktusban, egyszerűen arról a bölcsességről szól, ami minden vallásban ott rejtőzik.

François Dubeyron filmje nem sokat mond az iszlámról, egyetlen apró elszóláson kívül nem beszél a muzulmán fanatikusok problémájáról sem, mégis sokkal közelebb hozza a muzulmán kultúrát, mint az utóbbi évek bármelyik filmje, ami a szeptember 11-ei tragédiát és az iszlám agresszivitását próbálta megértetni.

A Monsieur Ibrahim és a Korán virágai még csak nem is Allahról szól, hanem Istenről, kurvákról és egy kisfiúról, éppen ezért az öngyilkos merénylőknek nem nagyon tetszene. A többiek számára viszont erősen javallott.