Istenek alkonya

Úgyis közeledik az év vége, ilyenkor illendő felsorolni az év csalódásait is, és köztük az Immortelt, ezt a szépreményű francia scifit. Igaz, egy fél perces képsor alapján szépeket remélni eleve könnyelműség, de azért az előzeteseken kívül más is okot adott a bizakodásra: az, hogy francia, és hogy van benne pénz. Jó sok pénz. Hátha most dobnak egy olyat az európaiak, ami felér legalább a Mátrixszal.

Az Immortel (ad vitam) mögött - ugye milyen (felettébb) idegesítő a zárójelek (megmagyarázhatatlan) jelenléte egy címben? - Enki Bilal, a rendező képregénysorozata áll, az lett itt megfilmesítve, de engem ez nem érdekel cseppet se: vagy megáll az a film magában, vagy sajnálom, de összedől akkor is, ha utána maguk az alkotók magyarázzák el, hogy is kell érteni az ő becses művüket.

A francia science-fiction persze nem mindenkinek fekszik, illetve van néhány jellegzetessége, ami meglepi az amerikaihoz szokott közönségeket: a tengerentúli hőskultusszal szemben a francia fantasztikum szereplői csak egyszerű emberek, akikkel megtörténnek a nagy dolgok, de inkább szemlélődő elszenvedői, mint teremtői a fordulatoknak. Meseszerűbbek ezek a történetek, a technológiai részletek és a tessék-lássék felépített univerzum csak hangulatteremtő díszlet, vagy egyenesen karikatúra, ahogy az Immortel áramszedős, kötöttpályás repülőautói. Nem akarják megmagyarázni, mi miért alakult így, legfeljebb megmutatni, mi mindent el lehet képzelni.

Az ötödik elem volt az utolsó olyan francia sci-fi film, amelyre odafigyelt a világ, és amely egyébként a fenti elnagyolt jellegzetességeket be is mutatta rendre, még akkor is, hogy Bruce Willist cselekvő amerikai hősként ismertük meg - de Luc Besson filmjében volt valaki, aki nálánál is hatalmasabb és különlegesebb volt. Pont ezért nem épp szerencsés, hogy az Immortel bőven merít Az ötödik elem alkatrészbázisából: a déja vu nem teszi épp eredetivé; a repülőkocsis üldözést láttuk már, a más világból érkezett nőt is láttuk, viszont az legalább Milla Jovovich volt, a visszatérő egyiptomi istenekkel meg a Csillagkapuban találkoztunk.

Eredetivé teszi viszont, hogy számítógéppel rajzolt és valódi színészek együtt játszanak benne. Ebben az esetben ez olyasféle eredetiség, mint egy házi készítésű, sólyommintás, roppant spoiler a Dacia seggén. Sokat akar a szarka. Már csak így van ez sok-sok francia projekttel: csodálatosan bele tudják lovalni magukat a hitbe, hogy meg tudják csinálni - vadászgépet, anyahajót, szuperfilmet - aztán csinálnak valamit, ami tényleg olyan, csak az adott iparág közben belerokkant, és tulajdonképpen elég szerény teljesítmény az élmezőnyhöz képest. Masszívan veszteséges lett ez a film is, amúgy, ami egy Amelie-nél nem lenne faktor, de itt igen; lecsúszott a zeitgeistről, tehát nem lehet a jelen eposza, akárhogy is akar.

Abban semmi felfogható értelem nincs, hogy miért animált valamelyik szereplő, és mások miért igaziak. Vannak rajzolt főszereplők és humán statiszták. De sebaj, mondjuk, hogy pont a virtuális és a valódi összekeveredése, amiről Pelevin ír a Generation P-ben, az van itt ábrázolva. De hogyan! Mint egy közepes PC-n vígan futó akciójátékban, úgy. Ilyen emberkék a 95-ös Toy Storyban voltak, de ott nem tettek melléjük hús-vér színészeket, hogy látsszon, mennyire bénák. Sőt, még az Immortel más modelljeihez - a gyönyörű repülőgépekhez és épületekhez - képest is elképesztő az igénytelenség. Mindemellett még sietve vulkanizált gumifigurák is szerepet kaptak, amitől végképp átélhetetlen az anyag, a trükkök jelenléte úgy ordít minden vágásnál, ahogy ősember karján a karóra valamelyik ősemberes filmben.

Pedig a hangulat megvan, a sötét disztópia, az Elveszett gyermekek városának nyomasztó atmoszférája annak ellenére átszivárog a képeken, hogy ha kicsit is fókuszálunk a merengő bambulás helyett, biztosan valami nyomorult ünneprontáson akad meg a szemünk. Érdekes egy film ez, olyan, mint az a bizonyos Apolló-torzó: végleg megcsonkult test, valami nagyszerű maradványa, egy reménytelenül tönkretett, elszerencsétlenkedett, de szép kísérlet, figyelmeztetés, múmia sekély sírban.