Colin Farrell és a barna szósz

A film jó. Szórakoztat, még éppen nem fáraszt le. A végefőcím után könnyedén el lehet felejteni, de megéri azt az ezrest a százperc röhögés. Az elsőfilmes John Crowley biztos kézzel rendezte meg a dublini lúzerek filmjét, volt egy csomó jó színésze hozzá és egy feszes forgatókönyve Mark O'Rowe színdarabírótól.

Sztori nincs, csak gegek és karakterek egymás hegyén-hátán: Colin Farrell a tetkós bajkeverő, Colm Meaney, akit ezer amerikai akciófilmben láttunk mellékszereplőként, itt Jerry Lynchet, a pszichopata rendőrt játssza, aki kelta dallamokra töri a csontot. A nagyszerű skót színésznő, Shirley Henderson vastag bajszot növeszt, ezért időről időre Tom Selleckhez és Burt Reynoldshoz hasonlítják. Itt van a trainspottingos Kelly Macdonald is: ő Deirdre, akit kidob a pasija, úgyhogy bosszúból gyorsan felszed egy kopaszodó bankigazgatót.

A pasija, John, erre belemegy, hogy egy álarcos bandával elrabolják a lányt, hogy így szedjenek ki pénzt a házasságtörő bankemberből. Házasságtörő, mert Deirdre kedvéért elhagyja a feleségét, aki viszont John egyik barátjával kezd ki, akit viszont egyre inkább Deirdre húga, a bajszos Sally érdekel. Az álarcos banda feje Farrell, aki nyugis otthonról álmodik, tele turmixgéppel és wokkal, de végül meg kell küzdenie ősellenségével, Jerry Lynch nyomozóval, aki évek óta csak erre a percre vár.

Bonyolult, persze, lehetetlen elmesélni, de a filmben természetes iramban követik egymást az események, a karakterek minden erőlködés nélkül fonódnak össze. Ez a legnagyobb erénye a Kényszerszünetnek: a rengeteg szerteágazó, bogaras sztori ellenére friss és könnyed tud maradni az elejétől a végéig. Nem lankad a figyelmünk, hiszen ami az egyik pillanatban még csöpögős románc, a másik pillanatban erőszak - villámgyorsan vált a sztori szerelmesfilmből akcióba és vissza.

Az ír Farrell, aki legutóbb sárga parókában lovagolt egy 300 millió dolláros hollywoodi produkcióban, szemmel láthatólag boldogan tért haza 2003-ban ezért a filmért, még a soundtracken is énekel ("I Fought the Law"). Csakúgy lubickol a vastag hazai akcentusban és a barna szószban - utóbbi a film talán egyetlen erőltetett, túlhajszolt poénja, a többi rendben van. Jó, ahogy kiröhögik a nyolcvanas-kilencvenes évek ír mániáját riverdance-estül, mindenestül, aztán valahogy mégis büszkék rá. Jó a szupermarket-eladók frusztrált világa, a buszsofőr és az utasok között feszülő örök gyűlölet, Jerry rendőr mániákus becsvágya és a belvárosi tévés szerkesztő kibic izgalma.

Nincs benne se kényszer, se szünet, jó kis film.