Öngyilkosság helyett

Súlyos szakítást követően a legtöbben alkohol, könnyelmű kalandok, munka- vagy tévémánia segítségével vészelik át a nehéz időszakot. Egy kevésbé szokványos megoldás lehet még a filmrendezés, ahogy erre A japán szerető című film alapján következtethetünk. Életrajzi adatok nincsenek birtokunkban arra vonatkozóan, hogy Sue Brooks valóban magánéleti krízisen ment volna keresztül filmje készítése előtt. A nyomokból ennek ellenére különösebb pszichológiai előképzettség nélkül is megállapítható, hogy az ausztrál rendezőnővel alaposan elbánt az élet, mielőtt a hazájában agyondíjazott filmjének nekilátott volna.

Hüje japánok

A történet szerint egy munkájában sikeres, de szétszórt, túlhajszolt, magányos geológusnő egy fiatal, japán üzletembert kalauzol körbe Ausztráliában. A japán természetesen szerencsétlen, karót nyelt alak. Hűvös, udvarias és mindent lefényképez - ismerjük a japánokat, ők már csak ilyenek.

A kényszerűségből együtt utazó pár természetesen utálja egymást, egészen addig, míg a homokba süppedő dzsipjük miatt el nem töltenek egy éjszakát a sivatagban. A nézőben itt megfagyhat a vér, hogy a Gerryből ismert, lidérces vánszorgásba csap át a film, mélyművészeti alapon, de szerencsére ez azért nem következik be. Ehelyett a főcsapáson maradva hőseink kiszabadulnak, majd gyorsan össze is jönnek. A képek itt belassulnak, a kamera hosszasan időzik a kezeken, férfi mellkason, szemeken, és csak a néző kapkodja a fejét, hogy mi volt a váratlan összeborulás előzménye.

Birkózás a semmivel

A film a közhelyesség medrében halad tovább, már készülünk a kulturális különbségek és a szerelem kölcsönhatását feszegető darabra, amikor a japán üzletember egy rosszul kivitelezett fejesugrás következtében meghal.

Érdekes módon bár ezután alig történik valami, a film mégis érdekessé válik. A geológusnő a legközelebbi településre viszi halott szeretőjét, repülőn megérkezik az orvos, elszállítják őket a városba, ahol a főszereplőnő hosszasan néz a halott férfi feleségének vágott szemébe.

A szimpla sztorit Toni Collette alakítása tölti meg élettel. A film legerősebb jelenete, amikor a kétségbeesett nő megpróbálja a magatehetetlen testet a kocsiba rángatni. A kínosan hosszú procedúra lecsupaszítja a halott köré szőtt érzelmi burkot, a feladat rövid időre azzá teszi a japán szeretőt, ami: sem törődést, sem szeretet nem igénylő, súlyos hústömeggé.

A kegyetlenül groteszk jelenet azonban csak zárvány. A főszerep egyre inkább az áradó érzelmeké lesz. A női rendező, forgatókönyvíró és producer által készített film megindítóan mutatja meg, ahogy a tárgy nélkül maradt szerelem, nem zavartatva a körülményektől, saját pályáján haladva egyre mélyül. Az utólag kézhez kapott szerelmes levél azonban a mélybe taszítja a csöpögős romantika szirupja felett egyensúlyozó filmet, és a néző ahelyett, hogy végül azon merengene el, létezik-e női film, az ausztrál filmes zsűrik sajátos szempontjain kell hogy dohogjon.