Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Kritika cikkek
Ki Jesse James? A déli államok Rózsa Sándora, polgárháborús hős, aki a legenda szerint csak az északiaktól lopott, és azt is a szegényeknek adta. Andrew Dominik két és fél órás filmjéből viszont kiderül: válogatás nélkül rabolt, és mindent megtartott magának. Igaz, a játékidőből simán el lehetett volna hagyni fél órát, mivel a magyar nézők nem ismerik a teljes Jesse James-legendáriumot, sok szereplő rövid felbukkanásával nem tudnak mit kezdeni: az illető nem mutatkozik be, csak a szúrós nézésének különböző árnyalataiból illene kikövetkeztetni, hogy kicsoda.
És hogy kik voltak a Jesse James-szel lógó rablók? Az ártatlan déli szegénylegények, akiket a gonosz jenkik és a még gonoszabb vasúttársaság kényszerítettek arra, hogy raboljanak? Vagy a naplementében a város főterén bankot rabló, párbajozó cowboyok? Nem, egyik sem, nekik már lealkonyult a mozivásznon. A Jesse James-mítoszt arcul csapva az istenített hősökről a 2007-es filmváltozatból kiderül, hogy valójában paranoiás, töketlen faszok, akik látszólag jókat röhögnek a közös ebédnél, de közben már azon törik a fejüket, melyik társuk fog a hátukba kést állítani, vagy a fejükbe golyót repíteni, amikor épp nem figyelnek oda.
Ezt mutatja az is, hogy az igazi főszereplő nem a Jesse Jamest alakító Brad Pitt, hanem a sunyi Robert Fordot játszó Casey Affleck, aki még a végén ugyanúgy Oscar-díjas lesz, mint a bátyja. Az alapvetően zavart figurának sok arcát mutatja be, ráadásul mindegyik Jesse Jameshez köthető: így a jellemfejlődésével párhuzamosan van rajongó, kiábrándult, dühös és megszégyenített arca. Affleck keményen megküzd minden egyes mozdulattal és fejtartással azért, hogy együttérezzünk Robert Ford karakterével, aki az első, 1921-es Jesse James-film óta először tud kibújni a gaz áruló szerepéből. Pitt meg rutinból hozza az egyszer lehengerlő mosolyú, másszor meg kegyetlen bűnözőt.
A történet szerint Robert Ford gyerekkora óta bálványozza a legendás rablót, de ezért mindenki kineveti őt. Mikor betársul az utolsó nagy vonatrablásba, fokozatosan döbben rá ő is, hogy példaképe korántsem az a Robin Hood-szerű figura, aminek a filléres ponyvák és népdalok beállítják, sokkal inkább egy senkiben nem bízó, mogorva gyilkos, akinek az örökös bújkálás felőrölte az idegeit. Ford egy idő után rájön, csak egyetlen módon válhat az általa elképzelt Jesse James-szerű ikonná, az újság címlapjain ünnepelt hőssé: ha megöli bálványát és tanítómesterét. Az író-rendező, Andrew Dominik erénye pedig főleg abban rejlik, hogy elhiteti a nézővel: Jesse James mindig is így akart meghalni, nem ágyban, párnák közt, egy Isten háta mögötti koszfészekben.
További pozitívumként megemlíteném a fényképezést és a folyton ismétlődő, de mindig jól időzített zenét. Roger Deakins naplementében tovaúszó bárányfelhői, végtelen búzamezői és szépia-árnyalatú visszaemlékezős jelenetei egy századfordulós, illusztrált könyvhöz teszik hasonlatossá a filmet, épp olyanná, amilyeneket Robert Ford a filmben Jesse Jamesről olvas. Az operatőr igazán kaphatott volna idén Oscar-díjat a Jesse Jamesért vagy a Nem vénnek való vidékért, ha már a korábbi Coen-klasszikusok képsorait (Fargo, Ó testvér, merre visza az utad, Az ember, aki ott sem volt) is elfelejtette díjazni az Akadémia. A zenéért felelős Nick Cave és Warren Ellis profi időzítéssel csempészték bele egy-egy jelenetbe a keserédes vadnyugati dallamokat, nekik korábbi munkájukat, a The Proposition című westernt 2006-ban már számos díjjal ismerték el.
Ennyi búzamezőben álldogáló rabló mellett a nők szerepe a konyha meg az ágy vonalra korlátozódik a Jesse James meggyilkolásában, különbség csak a hangsúlyok között van. Míg Jesse James felesége csak sikoltozik, vagy értetlenül szemléli az eseményeket, és míg a Ford-testvérek nőrokona tésztát gyúr, és megfőzi a pörköltet az ebédlőasztalnál röhögő banditáknak, Wood Hite (Jeremy Renner) mostohaanyja az események mozgatórugója lesz azzal, hogy az egyik bandatag, a Ford-családnál lakó Dick Lidill (a Ralph Fiennes-hasonmás Paul Schneider) a tiltás ellenére megdugja, fejére idézve ezzel Jesse, és az összes James-rokon haragját.
A New York Press kritikusa azt írta, ez a film "az év legostobább komolykodó művészwesternje". Nincs igaza: ez egy komoly hangulatú, logikus cselekményvezetéssel készült művészwestern. És akinek tetszett Jim Jarmusch Halott embere, a Twin Peaks epizódoknál is lassabban haladó cselekményével, a sok feketébe áttűnéssel, és a cowboyvilág újfajta ábrázolásával, az ezt a filmet is imádni fogja.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon