A férfi, az mind balfasz

Az egész azzal kezdődött, hogy beültünk a Macskafogó 2-re, és a méltán nagysikerű animációs film méltatlan folytatása előtt megtekintettük két új magyar film előzetesét is. Az elsőnél (Casting minden, eleve mi ez a cím?) pár keresetlen szóban volt alkalmam összefoglalni, hogy miért is kellene gyorsan és kíméletlenül felszámolni a magyar filmgyártást (a hangoskodásért utólag is elnézést kérek a tíz sorral mögöttünk ülő kisgyermektől és édesanyjától, más nem volt a moziban), a másodiknál (Kalandorok) viszont azonnal revideálnom kellett a nézeteimet, legalábbis részben. Egy férfinak tudnia kell keménynek lenni, de engedni is, ha olyan a helyzet. A lényeg, hogy Paczolay Béla első nagyjátékfilmes rendezése meglehetős fórral indult kritikusunknál.

Következésképp sokkal nagyobb csalódást tudott volna okozni, ha például nem jó film, de ezt a csapdát ügyesen kikerüli azzal, hogy az. Tegyük a szívünkre a kezünket: úgy első ránézésre azért valami Üvegtigris-szerűt várunk, csak roadmovie-kiadásban, jelentsen ez bármit; sok szempontból nem is oktalan az összehasonlítás, de a Kalandorok bizonyos értelemben rá tud licitálni az Üvegtigrisre. Ott is kaparásztak sorskérdések - megrekedt élet, kitörni vágyás és hasonlók - körül, de az a film óhatatlanul kíméletlen gegparádéba csapott át, és a készítők nem is akarták visszafogni. Kár is lett volna. A Kalandorokban viszont meg tudtak valósítani valamiféle egyensúlyt a gegek és egy, a férfilétről való meglehetős erőteljes állítás ábrázolása között.

A magyar filmek legbosszantóbb jellegzetessége, hogy általában kétségbeejtően nem valóságosak, természetesen nem abban az értelemben, hogy kitalált történeteket mutatnak be, hanem abban, hogy ordít róluk, a készítők nyilvánvalóan évek óta nem jártak hétköznapi emberek között. Színészeink pedig rendszerint színpadi eszközökkel próbálnak túlélni a vásznon, ami pedig egyszerűen túl művi és túl sok.

A Kalandorok készítői azonban nem esnek ebbe a hibába: hőseink pöföghetnének például egy huszonöt éves, ecsettel kékre mázolt Wartburggal is, de nem, a tinédzser Passat pont az az autó, amivel Elekes Géza lecsúszott trombitásnak rendelkeznie kell. Különös módon még az erdélyi faluban vagy a cigánypalotában járva sincsen az embernek na-így-képzelik-ezt-el-egy-pesti-kávézóból érzése, pedig sokaknak lehet olyan kifogása, hogy ezeket a film borzalmasan sztereotip módon mutatja be. Ebben van is persze igazság: az erdélyi faluban mindenki pálinkázik, lábasjószág téblábol mindenfelé, gigantikus kutyák macerálják az embert, óriási rumli van a düledező parasztházak udvarán; a cigányvajda pedig egy műkőoszlopos, négyemeletes, rikítósárga épületben lakik huszadmagával, ahol folyamatosan ünnepelnek valamit, szól a zene, minden vízszintes felület étellel van megrakva, és hatalmas cigányok folytatnak kétes üzelmeket. A trükk ott van, hogy mindezt a filmben szeretettel és humorral mutatják meg, kicsit úgy, ahogy csak "belsősöknek" szokott menni, így értjük és értékeljük a túlzásokat, de azt is értjük, hogy itt a valóság van felnagyítva. Sokszor ráadásul talán nem is annyira.

Azt az érvet szegezhetné mindezzel szembe egy éles eszű vitapartner, hogy a sztori azért mégsem kifejezetten valószerű: tetovált hulla a csomagtartóban? Afgán menekültcsoport? Elgázolt rendőr? Autós üldözés? (Nem szeretnék lelőni semmi poént, de ezek úgyis benne vannak a bemutatóban.) Nos, ez igaz, de a lényeg itt nem a sztori, az ugyan szórakoztató, de cserélhető. Roadmovie-ról van szó, tehát leginkább lazán fűzött jeleneteket kapunk, egy-két történetszállal, de az összekötő kapocs úgyis az utazás maga, melynek során a hősök belső változásokat, úgynevezett jellemfejlődést élnek meg.

Így lenne Amerikában. A mi hőseink persze magyarok, a saját kis elcseszett életükkel, nagy igazságok nélkül. A "három generáció összezárva"-típusú alaphelyzet nyilván szájbarágós: mindhármuk elszúrta valahol a nőknél, nem érzéketlenségből vagy rosszindulatból, hanem csak úgy, és mindhárom csak a nőkre támaszkodva tud létezni; mit kezdenek vajon az életükkel és egymással? Jól sikerült gegek ide vagy oda, borzasztó dolgokat lehetne ebből kihozni, de Haumann Péter, Rudolf Péter és Schruff Milán (itt szokták közbeszúrni: jegyezzék meg ezt a nevet!) a humoros vonulat mellett párhuzamosan ki tudnak fejteni egy szép, visszafogottan érzelmes férfitörténetet apa-fiú és férfi-nő viszonyokról, melynek különösebb megoldása nincs, konklúziója pedig cikkünk címében olvasható.

Nem mennénk végig a színészeken, Pogány Judit vagy Rudolf Péter szokásosan remek, Schruff Milánt már megsüvegeltük, Haumanntól azonban előzetesen kissé tartottam. Egy erdélyi bácsi megformálása sokaknak, hogy is mondjuk, színészi túlkapásokra adhat alkalmat, a csavaros eszű székely ugye, ízes beszéddel, vaskos tréfákkal, de Haumann nem esik ebbe a hibába, sőt képes a figuráját – nagy szavak, de – univerzálissá tágítani a film talán legszebb jelenetében, a bányató (iszapülepítő? ciánbánya?) partján szétszálló szalmakalapokat kergetve. A zöld kötött mellény pedig feledhetetlen.

Két megjegyzés még: 1.) a valóságosságot, ami körül fentebb keringtünk, nagyban erősíti az operatőri munka, a fényképezés mondhatni puritán, de kifejező, ráadásul a képek is jó minőségűek, úgy tűnik, nem sajnáltak jó kamerával jó alapanyagra forgatni, és a források is megvoltak ehhez. 2.) Nem gondoltam volna, hogy bármilyen helyzetben adekvátnak fogok érezni a Kistehén nevű zenekar zenéjét, de a soundtrack kifejezetten erős és a filmhez illő*.

A filmből persze mindenki hiányolhat valamit, ha akar: lehetne benne több poén. Lehetne benne jobban kifejtett, nem csak jelenetekben felvillantott történet. Lehetne benne több konfliktus. Több változás, jellemfejlődés. De egy jól sikerült alkotás egyik jellegzetessége, hogy az ember többet szeretne belőle; én biztos, hogy többet szeretnék a sztoriból is, többet szeretnék a személyiségekből is és nyilván a gegekből is. Persze lehet, hogy sokat akarok, és mindez már csak egy regényben férne el. De mondjanak még egy magyar közönségfilmet az utóbbi évekből, aminek el tudnák képzelni a megregényesítését.

*Frissítés: erősen árnyalja a képet, hogy a főcímzenében Bodoky kolléga felismerte régi kedvencét, a Kistehén száma ugyanis nem saját szerzemény, hanem a Noir Désir Le Vent Nous Portera című dalának magyarítása.