Gyerekfilm a homokos kardnyelőkről

Egészen furcsa húzás, ha egy gyerekfilm központi problémája a következő fajta nézőknek érthető igazán:

1.) coming out előtt álló homoszexuális kardnyelők
2.) séfhelyettesek
3.) ételkritika-olvasók
4.) nagykorú francia állampolgárok

Mivel azonban Amerikában az alábbi csoportok tagjai nyilván sokmilliós tábort képeznek, a Pixar arról csinált filmet, hogy egy kamasz patkány az emberekkel szeretne barátkozni, ráadásul utálja a rohadó szemetet, merthogy inkább balzsamecetes almaborban pácolt tonhalat enne rózsaszínre sütve, szarvasgombás vargányaszósszal, és a nouvelle cuisine-ről beszélgetne egy sous-cheffel. Ja és közben egy halott szakács (ember, nem patkány) nem bír napirendre térni afölött, hogy egy szemétláda ételkritikus miatt elvettek két csillagot az éttermétől.

Főhősünk, a kis Rémy féllábú néger leszbikus nehézbúvárként pottyant ki a mama kloákájából, vagyis olyan mértékben egyesíti magában az összes elképzelhető kisebbségi pozíciót, mint előtte egyetlen filmhős sem.

Szóval a Lecsó problémáit több szubkultúra is képes lehet felfogni teljes mélységükben, de ezek között a gyermekek biztosan nem szerepelnek. A legújabb Pixar-animáció ennek ellenére remek, sőt pompás film, ha nem is üt akkorát, mint a Toy Story vagy a Hihetetlen család.

Ez a meglehetősen keresett sztori és az igazán csak fanatikus szakácsokat, és középosztálybeli tehetős asszonyokat magával ragadó problematika dacára azért lehetséges, mert a Lecsó annyira lehengerlő vizuális tehetséggel van megcsinálva, hogy nem lehet nem ámulni rajta, egészen a villany felkapcsolásáig.

Nem, vagyis nem kizárólag arra gondolok itt, hogy a figurák kellően aranyosak, a kidolgozásuk - a szőrborzolódás- és animáltfűszernövény-fetisiszták, no meg a grafikusan ábrázolt rothadó élemiszerek kedvelői készítsenek be rengeteg papírzsebkendőt! - szóval a kidolgozásuk egyszerűen szenzációs. Nem beszélve a hátterekről, az emberbőrről, a fodrozódó vízfelszínről és társaikról. Mert mindez igaz, de itt többről van szó, mint ügyes számítógépes grafikusokról.

A teljes egész, beleértve a figurák mozgását, a dinamikát, a tömegjeleneteket, a vizuális gegeket, így egyben lehengerlő. Nem tökéletes párhuzam, de gondoljanak arra, milyen az, amikor a Milan úgy istenigazából elkezd passzolgatni a középpályán. Hiába rohadtul ellenszenves csapat, hiába Berlusconi, hiába Pippo Inzaghi, az embernek egyszer csak mosolyra húzódik a szája, megemelkedik a pulzusa és összesűrűsödik a nyála.

Kisgyerekes szülők kedvéért mondom: a film nem különösebben beszaratós, a bepisilés-faktora tízes skálán szolid ötös, az is főleg az elején látható lövöldözős öregasszony miatt, addig húzzanak inkább popcornos zacskót a kisded fejére, mert utána kifejezetten idegrendszerbarát a mozi. Hatéves kor alatt a kicsinyek tuti nem értenek egy szót sem az alapproblémából, maximum annyit, hogy a kis patkány szeret főzni, de nem hagyják egy csomószor, cserébe nagyon szereti a testvérét. Ez viszont bőven elég lehet nekik másfél óra szórakozáshoz, hiszen kis szemétdarabokkal, például összegyűrt villamosjegyekkel is el tudnak játszani órákig.

A Lecsó nincsen telenyomva kikacsintós-könnyűdrogos felnőttpoénokkal, merthogy eleve felnőtteknek szól, de végig kellően vicces, néha direkte érzelmes, úgyhogy tökéletesen a székhez ragaszt a vetítés idejére. Fiatal felnőtteknek moziban szexeléshez is ajánlható, mert annyira azért nem izgalmas, hogy végig oda kelljen figyelni. Liberális és liberálisfaló olvasóink figyelmébe ajánljuk, hogy nemzetközi termékelhelyezés útján az SZDSZ antikókista frakciója sikeresen bejuttatta a filmbe Fodor Gábort, akinek két jelenete is akad. Sok sikert, így még a 3 százalék sem lehetetlen!