Barbara, Borbála
-6 °C
3 °C

Az ütődött, a debil és a genya

2006.08.06. 09:28
Kapcsolódó cikkek (1)
A Lúzer SC az a film, amit a kereskedelmi tévék esti műsorán láthatunk, vagyis az IMDb moziadatbázisban három pontot sem kapna a tízből (pontosítanék: most még 5,3-at kapott, vagyis számításaim szerint hét-tíz év múlva láthatjuk majd tévéképernyőn). Egy kis Amerika, egy kis debilitás, egy kis baseball. És persze Rob Schneider, aki évek óta azt próbálja bebizonyítani, hogy ő igazi komikus.

A film alapvetően az amerikai sportfilmek szivatós-baszogatós kliséit ötvözi a klasszikus baseballra szakosodott ágával. Vagyis: az iskolában megszivatott srácok megmutatják a tutit a baseballpályán. Annyi a külön ötlet benne, hogy már nagyjából felnőttek, és így gyerekkori álmukat válthatják valóra.

Így is csak annyi a változás a megszokott szivatós sportfilmekhez képest, hogy Adam Sandler hiányzik. (Elég, ha az amerikai focis A vizesnyolcasra vagy a Csontdarálóra gondolunk, de most is, szombat este miközben a kritikát írom, a TV2-n az 1996-os Happy, a flúgos golfos megy Sandlerrel. A flúgos hokis, hogy pénzt gyűjtsön a nagyinak, golfosnak áll. Szuper.)

A Lúzer SC alaphelyzete hasonlóan izgalmas, az európai nézőnek nagyjából értelmezhetetlen baseballőrület azon az Andy Warhol mondáson alapul, miszerint mindenki lehet sztár tizenöt percre. A három főszereplő megfelelően debil ahhoz, hogy a klisé szerint a végén győzedelmeskedjék, addig azonban hosszú és rögös az út. A nézőnek is.

A három testőr visszatér


Rob Schneider, a lúzer
Klikk a képre!
A gyerekkori álmukat valóra váltó lúzerek a helyi kölyökcsapatokkal állnak ki meccsekre, a tét pedig egy ütődött vállalkozó által felajánlott új stadion. Aki nyer, az használhatja. A debilitásnak persze nincs határa, de az ilyen téttel és gárdával működő filmek, mint már írtam, tényleg csak a magyar kereskedelmi tévék esti műsorsávaiba valóak.

A fingós-hányós poénok visszafogottan működnek, kevés is van belőlük, bár pár arcbafingás azért előfordul. A három alapfigura egy-egy defektussal és poénügyileg kevéssé használható tulajdonsággal rendelkezik. Van a bugyuta, anyucikedvence szőke, az elfuserált videotékás és egy családalapítás előtt álló Rob Schneider. Utóbbinak sajnos itt sem sikerült bizonyítani, hogy különösebb komikusi tehetsége lenne, de elég a bamba arckifejezés és az apró termet ahhoz, hogy nevessünk rajta.

A sztori nyögvenyelősen csordogál, a kölykök elleni meccseket időnként jellemrajzábrázolás kísérlete váltja, nem sok sikerrel. A három lúzer a film szerint példát mutat az elnyomott iskolásoknak, akiket mindig kigúnyolnak, és akik az amerikai iskolarendszer legszerencsétlenebb áldozatai lehetnek.

Hazafutás

A baseball meccsek az ütés-hazafutás-fú-de-jók-vagyunk-hogy-sikerült dramaturgiáját követik, a sztori pedig a három elbaltázott lúzer lelki épülését mutatná be. No meg azokét, akik példaként néznek fel rájuk, mert ők még lúzerebbek. Ráadásul kisiskolások. Az ütődött, a debil és a genya (aztán van ugye egy drámai fordulat a filmben, de ezt nem lőjük le) sikert-sikerre halmoz, eléri a tizenötperces hírnevet és mindent, mi szem-szájnak ingere.

A három karakter azonban a film végéig sem tud szimpatikussá válni, mert a szándékolt debilitás erőltetése inkább szánalmat kelt a nézőben. Ennek ellenére a film néhol vicces (a hatodik kutyaszaros poén után már meglepetésszerűen nevetni kezdünk), és a nyári kánikulában a sok kereskedelmi tévézéshez szokott honpolgárok úgyis megnézik.