Álpolitikai, tompa thriller

Az amerikai bemutató nyár közepén volt, néhány hónappal a választások előtt. A néző joggal számíthat arra, hogy itt bizony kemény megfeleltetések lesznek és a filmkészítők profitálnak a pattanásig feszített, különleges politikai hangulatból. Nem így történt.

Tétova remake

Demme az 1962-es, azonos című John Frankenheimer-darabot vette elő, ami sokak szerint a filmtörténet egyik legjobban sikerült hidegháborús mozija, Sztálinnal és Maoval az ellenség szerepében. A 2004-es verzió a tőke és a politika ezüstszemű kígyóját tette meg főellenségnek, csak aztán elfeledkezett róla.

Az ifjú Raymond Shaw (Liev Schreiber) az Öböl-háborúban szerzett harcimedálból kovácsol politikai tőkét, pontosabban anyja, Eleanor (Meryl Streep), aki a fia agyába ültetett bindzsik segítségével egyengeti Raymond karrierjét. Bennett Marco százados (Denzel Washington) Kuvaitban Shaw felettese volt és azóta is értelmezhetetlen rémálmai vannak arról a sorsdöntő éjszakáról, ahol Shaw a mese szerint egy szál magában megmentette a bajba került egységet. A kisember, a nemzet bánatos szemű lelkiismerete elindul, hogy kibogozza a csomót és újra egyensúlyba billentse a világot.

Még ha meg is feledkezünk a kubai rakétaválság idején készült eredetiről és Demme feldolgozásán nem kérjük számon a nagy előd érdemeit, a film így is megmarad egy közepes politikai krimi könnyen belőhető szintjén. Nem mintha egy befolyásos multi nem lenne ugyanolyan rémületes, mint a múlt század vörös diktátorai, az újabbkori Mandzsúriai jelölt hiányossága éppen abban rejlik, hogy meg sem próbálja érzékeltetni, pontosan mi forog kockán, ha az agymosott Shaw kerül a Fehér Házba.

Minek az egész?

Míg Michael Moore a Fahrenheit 9/11-ben az iraki háború hiábavalóságára, az olajért vívott harcra, a korompált, pénzéhes politikusokról szóló elméleteire építette kampányfilmjét, Demme nem tud, vagy nem akar arcot adni a veszélynek, még nagy vonalakban sem. Nem tudjuk, mit akar Eleanor Shaw elérni azzal, hogy fiával együtt egy egész országot manipulál, azon kívül, hogy családjuk hírnevét öregbíti. A Manchurian Global céljai még homályosabbak, legyen mondjuk a pénz. De nincs megalapozva, nincs felépítve, nincs teteje az egésznek.

Hiába futnak CNN-re emlékeztető hírszalagok a tévéképernyőkön, hiába szórnak el egy-két utalást valamilyen (?) háborúra, ahol amerikai katonák mennek harcba a terrorizmus ellen, hiányzik a háttér, ami előtt Marco százados személyes harca értelmet nyerhetne. A film vége felé még egy fiktív választást is lepergetnek, a piros-kék államok ismerősen vibrálnak a monitoron: új elnököt választ a film Amerikája. És, akkor mi van? Mi a tét? Nem kampányfilmet akarok, csak olyat, aminek értelme van. Jól átgondolt, működő belső rendszerrel.

Szerencsére

A film hevenyészett, langyos konfliktusa ellenére itt van Denzel Washington, a profi, aki szokás szerint szimpátiát ébreszt a nézőben és a leglaposabb filmet is élvezhetővé teszi - valamennyire. A bábjelölt szerepében Liev Schreiber is megvillan itt-ott, bár többnyire követhetetlen, mit tud és mit nem, mi mozgatja éppen: saját akarata, vagy az agyát manipuláló szuper-chip. Meryl Streep kiszámíthatóan gonosz asszonyt játszik, igazi díva. Élvezi az ördögi nagyasszony szerepét, de talán éppen ez a baj: nem a lenyűgöző karaktert látjuk benne, hanem a nagy színésznőt.

A hatásosan kurta jeleneteket sötétvásznú szünetek darabolják fel, jó a látvány, jó a ritmus. Demme operatőre a thrillerekben jól képzett Tak Fujimoto (Hatodik érzék, Jelek, A bárányok hallgatnak) volt; a lepattant folyosókon lassan imbolygó kamera, az őrület határán egyensúlyozó Washington és Schreiber közelije pillanatokra magával ragadja és beszippantja a nézőt.

A kisebb szerepekben két alakítás felejthetetlen: a jelenetek Jeffrey Wright megrázó háborús veteránjával vagy Bruno Ganz szelíd tudósával messze a legjobb része annak, amit ez a film igazából fel tud mutatni. Percben mérve nem sok, de legalább ennyi marad nekünk, ha emlékezni akarunk erre az álpolitikai, hiába időzített Demme-thrillerre.