A halál a happy end

Alejandro Amenábar (Nyisd ki a szemed, Más világ) filmje egy száraz humorú, gúnyos mosolyú férfiról szól, aki megértő, többnyire nyugodt rosszallással figyeli azokat az embereket, akik annyira ragaszkodnak hozzá, hogy nem képesek elengedni. Önzés, féltés, mindegy. Amenábart nem érdekli az eutanázia körüli jogi huzavona, a tolókocsiban élők élete, vagy a társadalmi összefogás a hátrányos helyzetűekért. Ez Ramon filmje és azoké, akiknek olyan szervesen beépül az életébe, hogy úgy érzik, nem tudnak nélküle élni.

Oda-vissza

Tekintse meg képeinket!

Nekem jó, neked rossz, de nekem jó, de mégsem. A Belső tenger csodálatosan megtervezett mozgássor, mese az önzésről és a szeretetről. Ramon ágya áll a közepén, körötte forognak, cserélődnek a szereplők. Javi, a pattanásos, lassú kamasz (Tamar Novas), Ramon bátyjának fia megőrül nagyapjától, Joaquíntól, de ha kell, együtt szerelik meg a poros tolókocsit. Ha Javi nem bírja tovább hallgatni az öreg Joaquín szenilis motyogását, felmegy Ramon szobájába és leül mozdulatlanságra ítélt nagybátyja ágyára focimeccset nézni. Akár tetszik a másiknak, akár nem. Julia (Belén Rueda) ügyvédnő és azért érkezik, hogy a halálba segítse Ramont, aztán beleszeret és minden átértékelődik. Aztán mégis úgy dönt, segít neki. Aztán mégse.

Rosa (Lola Dueñas) a konzervgyárban dolgozik és a tévéből hall először Ramonról. Esőben, szélben is átbiciklizik a másik faluból, hogy láthassa - Ramon szerint csak azért, mert egy nálánál nagyobb nyomorúsággal akarja eltörölni saját kudarcait. Vagy igen, vagy nem. Ramon bátyja irtózik a haláltól, hallani sem akar a tervezett öngyilkosságról, közben pedig lassan összeroppan a súlytól, amit csaknem harminc éven át a mozgásképtelen ember ápolása rápakol. Fájdalmas, feloldhatatlan kérdések, megkerülhetetlen áldozatok. Ezt kapjuk a mozijegyért: Amenábar filmje tiszta, minden sallangtól lecsupaszított történet bonyolult emberi kapcsolatokról.

Színészek, emberek

Javier Bardem bikanyakú, lehengerlő férfiereje itt a szemein, a mosolyán keresztül jön át - húsz évvel öregítik a filmhez. Halk, rekedtes, kurta mondatokban beszél, sóhajt, szuszog a többiekre, a mozgókra. Bardem precízen játssza Ramont - ellenáll a kísértésnek, hogy szenvelgő emberáldozattal szentté avassa a hőst. A karakter egyszerre elbűvölő, éleslátó férfi és kegyetlen mániákus, aki lebénulva is eltántoríthatatlanul menetel a végső cél felé. Vonz és taszít. Szerelembe húz, a szerelmi vallomás után pedig azt kérdi: "Ugye segítesz meghalni?"

Bardem játékát mégsem lehet kiemelni a többi alakítás közül - egyszerűen mindenki jó. A központi alak semmi nem lenne a többi nélkül és akármilyen rövidke mondattal, de mindegyik mellékszereplő története kibomlik Alejandro Amenábar és Mateo Gil mesteri forgatókönyvében. Mabel Rivera Ramon sógornőjének szerepében fantasztikus. Eggyé válik ezzel a halk, mégis kemény asszonnyal, aki talán a legközelebb kerül ahhoz, hogy elfogadja a férfi halálvágyát.

Szenvedés helyett szépség

Klikk a képre!

Aki eutanázia-filmet vár, csalódni fog. Az egyház és a világi törvényhozás szívós összefonódása itt csak díszlet, háttér. A film egyik gyengébb jelenete a bohócosra vágott beszélgetés a tolókocsis Francisco atya (José María Pou) és Ramon között; a pap a földszintről kiabál fel az ágyban fekvő Ramonnak, mert a kocsiját nem tudják a keskeny lépcsőfordulón feltuszkolni. A sztoriban Francisco atya marad alul, sértődötten hagyja el a házat. Persze eleve vesztes pozícióból indul, a néző addigra már barátjává fogadta Ramont - felesleges az eltúlzott poénkodás, a jelenet kilóg a filmből. Ugyanilyen idegentestnek hat az időnként felharsanó, ír népzenét idéző galíciai dudaszó - egyébként Amenábar saját szerzeménye. Szerencsésebb választás a Puccini-ária; szívbemarkoló, méltóságteljes kíséret egy megrázó, szikrázó filmhez.

Szárnyal a Nessun Dorma, a hangjaira repülünk Ramon belső tengere felé. Senkisem alhat - dalol a herceg és Amenábar egy pillanat alatt dönt: a szépséget választja inkább a szenvedés helyett. Ramon Sampedro ötvenöt évesen halt meg, huszonnyolc év mozdulatlanság után. Az igaz történet fájdalmát, nyirkos, tehetetlen borzalmát úgysem érthetjük meg és ő sem erőlteti a mozivászonra. Egy mozgásképtelen, szimpatikus, izgalmas férfi meg akar halni, pedig. Pedig ott van a családja, a nők, akik szeretik, a versei, a gondolatai, az emlékei, a lelke, ami a hátára kapja és elrepíti oda, ahova csak vágyik. Akkor miért? Hát csak. Erről szól ez a film. A szabadságról, a döntésről. Ramon döntéséről. Jöjjön a kék ég és a hullámok.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!