Szex, szerelem, szenvelgés

Ahogy a tinédzserek depresszióját is kiszolgálja a rockbusiness újabb és újabb numetal zenekarok precíziós fröccsöntésével, úgy a harmincasok traumáira is külön iparág épült az utóbbi pár évben.

A Bridget Jones naplójától Terézanyuig, Nick Hronbytól a Coldplayig: írók, rendezők, zenészek és marketingszakemberek targetálják terméküket azokra az emberekre, akiknek már nem csak vörösboros kólára futja hétvégenként, viszont néha megáll a kezükben a mojito, zene elhalkul, fények lecsavarva, hogy a társadalmi beilleszkedés Lendvai Ildikó-hangú angyala könyörtelenül rákezdjen: "Most akkor reklámszakember leszel vagy Nobel-díjas író?", "Mikor állapodsz meg végre?", "Nem kéne lassan gyereket vállalni?", "Mi lesz Tibet felszabadításával?".

A Még mindig lakótársat keresünk is ezekre a kérdésekre keresi a választ, ezer forint körüli áron (plusz popcorn és kóla) vesztegeti a jól begyakorolt megvilágosodást, miszerint a valóság nem rózsaszín-habos brazil szappanopera, de azért érzelmes dalok minden alkalomra jutnak. Bónusz igazság: jól megválasztott kiegészítőkkel és némi ötlettel az egész élhetővé varázsolható, csak jelzálog hitel kell, egy családi egyterű, meg valaki, aki elviseli az erős testszagot is.

A kilencvenes évek Erasmus-üdüléseiről szóló film folytatásában az írónak készülő Xavier világosodik meg, rájön, hogy a lehetséges nők és munkák kombinációi közül melyiket válassza, mindezt egy könnyed vígjátékhoz képest hosszan, körülbelül 125 perc alatt.

Nincs persze gond ezzel, egy jó soundtrackkel akár órákig is el lehet viselni az ilyesmit, főleg ha vannak benne lassított felvételen vonuló miniszoknyás lányok. A Lakótársat keresünk folytatásában pedig vannak, sőt az egyik meztelenül rohan végig Párizs utcáin a szappanopera írás és a magas művészet közt őrlődő főszereplő elől menekülve. Ezenkívül van itt orosz esküvő, pár hektoliter vodka, kicsit kancsal, de annál hosszabb combú angol csaj, orosz balerina és nagymellű spanyol pincérnő, leszbikus házibuli, meg persze Audrey Tautou, hogy csak a személyes kedvenceinket említsük.

Sajnos a főszereplő kifejezetten ellenszenves, és nem csak azért, mert a legtöbb jelenetben úgy vigyorog, mint Demszky Gábor, azokban az időkben, amikor véletlenül pártelnök lett, körbelovagolta az országot, és még nem szokta meg az új műfogsorát.

Xavier, mondjuk ki, egy élhetetlen fasz, a kapitalizmus mellékterméke, a jólét áldozata, aki órákat képes tökölni azzal, hogy most akkor sex on te beach vagy cuba libre, és aztán még ír is egy novellát a gyötrelmeiről, persze hófehér Apple-laptopon, mert az illik az imidzséhez. És akkor még nem is beszéltünk az Audrey Tautou alakította Martine-ról, aki Brazíliába jár konferenciákra, hogy megmentse a világot, és külön Tibetet, vagy a leszbikus Isabelle-ről, aki leginkább a Csengetett Mylord Cissyére hasonlít, pedig már az is egy erősen eltúlzott paródia volt.

A rendező-forgatókönyvíró Cédric Klapisch ugyan megpróbál kicsit gúnyolódni ezeken a karaktereken, de azért látszik, hogy szereti őket, együtt szoktak vacsorázni munka után, szombatonként pedig együtt mennek bulizni. Ráadásul az előző részben még felsejlő, vicces nemzeti karakterjegyeknek a folytatásban már nyoma sincs, mindenki a háundemből öltözködik, na jó, az oroszok csak a háundem kilós ruhabutikjából.

Súlytalan drámák alá kevert érzelmes zene, jóléti chegueveraizmus, a külvárosi szülők gúnyos felemlegetése, anélkül, hogy legalább valaki megjegyezné, hogy ők is ugyanígy kezdték és aztán csak egy lakóparkba jutottak. A célcsoport nem mi vagyunk, hanem a kapitalizmust már kurvára unó Nyugat-Európa, talán ezért van az, hogy a moziból kifelé menet már csak az ad megnyugvást, ha elképzeljük, ahogy az egész szenvelgő, béna bagázst deportálják Afganisztánba, hogy kesergés és lelkizés helyett kecskét fejjenek a napi betevőért.