Ambrus
-7 °C
3 °C

Nem Harry Potter

2005.12.15. 09:45
A japán Miyazaki animéjének nem a következetes történetvezetés az erőssége, ez azonban nem tűnik fel az elvarázsolt nézőnek.
Valószínűleg hollywoodi filmszakemberek kutatják, hogy miért sikerülhetett ennyire jól a Vándorló palota című japán rajzfilm, miközben nem csak, hogy nincs benne egyetlen, fülbemászó dalocska sem, de ráadásul hemzseg a dramaturgiai hibáktól.

Miyazaki azonban, ne kerteljünk, mágus, aki furcsa, se eleje, se vége történetből is képes szórakozató filmet csinálni. Ami valószínűleg csak azokat lepi meg, akik nem látták a rendező másik két, itthon is hozzáférhető filmjét, a Chihiro szellemországban címűt és a Vadon Hercegnőjét.

Brutális gépezetek


Klikk a képre!
A sztori enyhén steam punkos világban játszódik, azaz egy alternatív XIX. században, ahol furcsa gőzgépek rajzanak az utakon, levegőben és a vad hegyek közt. A film első harmadára derül csak ki, hogy a gőzmeghajtású repülők, fémszárnyakkal csapkodó léghajók, toronyháznyi, lépkedő szerkezetek szerepe leginkább az, hogy a rendező kiélhesse a brutális fémszerkezetek iránti rajongását.

Egyébként a történet maga is alibinek tűnik: az angliai városkában élő, fiatal Sophie-t félreértésből öreganyóvá változtatja egy boszorkány, a lány menedéket talál a híres, és egy fiúcsapat énekesére emlékeztető varázsló házában, rendbe teszi az óriási, járkáló, csattogó-fújtató fémházat, varázsló és lány szerelembe keverednek, aztán váratlanul minden jóra fordul. Szó van még közben valami apokaliptikus háborúról, elvarázsolt szomszéd királyról, a sunny boy-varázsló lassú madárrá változásáról, de ebbe nem érdemes belemenni, nem ez a lényeg. Különösen azért nem, mert a rendező időközben még a fő konfliktust, a főszereplő megöregedésének kérdését is elfelejti.

Sophie a filmben néha fiatal, aztán megint öreg, és ezen ugyanúgy nem csodálkozik senki, mint hogy végül, de nem a film legvégén, aztán visszaváltozik lánnyá, hogy csókban forrjon össze a varázslóval.

Japán rokokó

A dramaturgiailag döcögős sztorit ugyanis feledtetik Miyazaki rokokósan burjánzó fantáziái. Bár a film nyilvánvalóan az anime műfaj veszternizált változata, a Vándorló palota mégis nagyon keleti munka: ahogy a rendező előző filmjeiben, itt sincsenek csak jók, és csak gonoszak. Az átkot szóró boszorkány később kedves, szenilis nénivé lesz, a hős varázsló pedig hisztirohamot kap, és vastag nyálkás lénnyé változik, amikor a takarításnál összekeveredő hajfestékeknek köszönhetően véletlen feketére festi amúgy szőke haját.

A kémkutya átáll a gőzhajtású palotával kóborló társasághoz, a jóságos király fővarázslójáról kiderül, hogy egy intrikus, Sophie anyja pedig annyira furcsa, hogy erről inkább nem is mondunk semmit.

A csapongó történetben mintha semminek nem lenne állandó formája, jóból rossz lesz, szépből csúnya, és fordítva. A néző pedig beleveszik a nyálka és virágok, kacagás és vad hadigépezetek övezte világba. És ez az egész még vicces is.