Utolsó utáni kenet

Forradalmas-felakasztós, az jó. Zimbes-zombis is. Szóval A temetetlen halott, az egy jó cím. Szerintem.

Szeretem a történelmet, ezért nagyon ritkán szeretem a történelmi filmeket. Különösen kényes a műfaj, mivel a rendszerváltás óta szerepjátékos-táborokat is megszégyenítő királyos-kardozós hülyeségekkel etették az iskolák népét. De enélkül sem egyszerű feladat hitelesen, hamisítás és nevetséges pátosz nélkül elmesélni a történelem egy darabját, mivel az nem is szedhető darabokra.

Tekintse meg képeinket!

Ezt az abszolút korlátot persze Mészáros Márta filmje sem lépheti át, valahol el kell kezdődnie és be kell fejeződnie. Aki bejárt történelemórára, az tudja, hogy Nagy Imre története nem 1956-ban indult, illetve hogy hősünk igen keményen tüsténkedett például a terménybehajtás-padlássöprés frontján. Azt meg első kézből tudjuk, hogy Kádár János se maradt az a kíméletlen hóhér, akinek szerepében átvette a hatalmat. De ezek nem '56 és '58 között történtek, úgyhogy nem fértek be.

Mészáros Márta talán pont ezért koncentrál Nagy Imrére, az emberre. Az a történet, amit elmond, az akár kezdődhet 1956-ban is. Intimitás, ez a legjobb kifejezés: ez a film nem egy emberfeletti hősről szól, Nagy Imre nem a Kötélember, Jan Nowicki pedig egy percig sem tesz úgy, mint aki nem embert játszik. Viszont hihetetlen feladatot old meg, amikor a film jó részét kitevő, pár méteres cellában játszódó másfél éves fogságot képes kitölteni, nézhetővé és izgalmassá tenni.

Nem is csak nézhető, hanem szép is. Mármint a látvány szép. Ahogy egy jó fotó szép.

Az sem szokás történelmi filmeknél, hogy a főszereplőn kívül valódi karakterek legyenek benne. Többnyire a címfigura ül a pókháló közepén, és mindenki más csak élettelen kitinpáncél körülötte. Mészáros Mártánál a szereplők együtt szövik a hálót. Leginkább Ivan Passer zseniális Sztálinjára emlékeztet, igaz, azt az alakot még nehezebb volt emberként ábrázolni. Mácsai Pál remekül adja a kommunista vérbírót, Moór Marianna, a feleség is pont olyan, amilyennek egy nagy ember társát képzelem, Cserhalmi pedig néhány jelenetben egész kis fejlődésregényt ad elő a fogolyról és a börtönorvosról. Kádár Jánost Kádár János alakítja, biztos benne lesz az adatbázisokban, hogy „as himself”, de így legalább a legnehezebb szerep kérdése megoldódik. Egy időre legalábbis. Előbb-utóbb valakinek el kell majd játszania Kádárt is. A legnagyobb temetetlent.

Klikk a képre!

Apróbb homlokráncolásokra azért adódik alkalom, de ezeket egy jobb krém kisimítja másnapra. Sajnos nehéz kikerülni az életszerűtlen dialógusokat és monológokat, amelyekben muszáj tudatni a nézővel, hogy mi is történik a vásznon kívül. Egy csöppet iskolás a befejezés, ahol is két diáklány felvirágozza a sírt – a Schindler listájának temetős-emlékezős vége jut eszembe, és az elég béna volt.

De mondom, ezek jelentéktelen túlkapások, amelyek a forradalom jellegét nem változtatják meg. A forradalom pedig abból áll, hogy ha most megint beterelik a gyerekeket a moziba, akkor végre nemcsak a képes történelmi atlasz filmváltozatát látják majd ott, hanem azt is, hogyan néz ki egy úgynevezett film. Meg azt, hogy a történelmet nem a kiválasztottak csinálják, hanem a történelem választ. De a legfontosabb, hogy ez a film történelmet csinál végre Nagy Imréből. Megadja a végtisztességet.