Melegfront

2004.12.06. 11:50
Oliver Stone ókori történelmi tablójával coming outolnak a százmillió dollár feletti hollywoodi szuperprodukciók. A homoszexuális hadvezér megküzd a világgal és saját szexualitásával, miközben a nézők elgondolkodhatnak azon, hogy hogyan lehet unalmas egy film, ami tele van vérrel, homo- és heteroszexuális erotikával, meg persze harci elefántokkal.
Alig negyvenezer fős seregével térdre kényszeríttette a Perzsa Birodalmat, nyolc év alatt huszonkétezer kilométert tett meg csapatai élén, eljutott egészen a Himalája lábáig, egyetlen csatát sem vesztett, és létrehozta minden idők egyik legnagyobb államát. Nagy Sándor élete és munkássága színes, szélesvásznú történelmi tablóra kívánkozik, amit a gazdasági haszon reményében persze tele lehet zsúfolni digitális palotákkal, számítógéppel animált csatajelenetekkel, vastag vádlijú statisztaseregekkel, meg persze átlátszó tunikába bújtatott szupermodellekkel, ahogy az már a hollywoodi kalandfilmekben lenni szokott.

Történelmi coming out

Nagy Sándor, a hódító
Tekintse meg képeinket!

Oliver Stone sem tett másképp, leszámítva azt, hogy a történelmi hűségre hivatkozva homoszexuálisnak festette le minden idők egyik leghíresebb hadvezérét, ezzel mi tagadás, erősen megtépázva a hódító szakma férfias mítoszát. Ezzel a filmmel Hollywood a zárt falak közt, kézi kamerák előtt lamentáló művészfilmek világából a nagy költségvetésű szuperprodukciókba emelte a homoszexualitást, ami nem kis bátorságra vall, hiszen, ha jól meggondoljuk, a híresen liberális amerikai filmipar fontos felvevőpiacai közé tartozik például a nem éppen liberális Texas, vagy a cseppet sem liberális Kína is.

Ebben a filmben nem az egyik mellékszereplőről, hanem a férfiasan izzadt, véres kardját a magasba emelve szabadságról szónokló hősről derül ki, hogy rendre legjobb barátja és harcostársa ölében piheni ki az ütközetek fáradalmait, sőt néhány szégyenlősen elsietett jelenetben érzékien össze is néznek az amúgy harcedzett férfiak. Innen már csak egy lépés, hogy a liberális Hollywood átírja a filmtörténetet, hogy Darth Vader a soron következő Csillagok Háborúja-epizódban szerelmi kalandba keveredjen a Császárral, Batman nyíltan vállalja érzelmeit Robin iránt, vagy hogy Harry Potter végre coming outoljon a döbbent Hermione előtt.

De még mielőtt a homoszexuális közösség az év meleg aktivistájának választaná Oliver Stone-t vagy a homofóbok hordákba verődve felgyújtanák a multiplexeket, nem árt megjegyezni, hogy a Született gyilkosokkal és a Szakasszal már bizonyított rendező Nagy Sándor szexuális orientációjának ábrázolásával semmit sem akart mondani, egyszerűen hű akart maradni a történelemkönyvekhez. És hát igaz, ami igaz: a kor emberének a férfibarátság nem éppen azt jelentette, amit ma Patrubány Miklós vagy akár Tőkés László ért alatta.

Oliver Stone csak annyira ragaszkodott a homoszexualitás ábrázolásához, amennyire a csatajelenetek hitelességéhez, így a kedvező korosztályi besorolás, meg persze a közízlés kiszolgálásának érdekében a férfiak csak vágyakozva néznek egymásra, mint egy meleg szoftpornó bevezetőjében. Az egyetlen csókjelent alatt hirtelen távolba szalad a kamera, és a harcmezőn is csak annyi vér fröccsen, és annyi zsiger szakad, hogy azt azért szülői kísérettel még a kiskorúak is megnézhessék.

Dús ajkak és liftzene

Igaz, hogy az isszoszi csata pont olyan, mint a történelemkönyvekben, hogy Nagy Sándor éppen olyan hisztérikus és kiszámíthatatlan, mint ahogy azt Arisztotelész leírta, mégsem derül ki, hogy mindezzel mit is akar Oliver Stone.

Nagy Sándor, a hódító
Klikk a képre!

A majdnem három órás filmben ugyan szó esik a népek felszabadításáról, az örökké ragyogó hírnévről, meg a civilizáció diadaláról, de csak üres szlogenek szállnak a kis-ázsiai szélben, mintha csak ifjabb George Bush kampánybeszédéből idézne Nagy Sándor.

Az üresen, egyik csatától a másik ágyjelenetig futó filmben így nem találják a helyüket a színészek. Colin Farrell az első másfél órát ugyan elviszi, de utána ő is kifárad, nem is beszélve a dús ajkú Angelina Jolie-ról, aki ezúttal is bizonyítja, hogy csak a zenei aláfestéssel megtámogatott, néma maga elé meredésben képes értékelhetőt nyújtani.

A szürke alakításokról a látványnak kéne elterelnie a figyelmet. A trükkökkel és a csatajelenetekkel nincs is baj, de a Gyűrűk Ura óta az egymásnak rontó seregek látványától nem esnek ki a székből a nézők, ahogy attól sem áll meg a popcorn a kezünkben, hogy úgy pattogunk egyetlen vágás nélkül a két sereg között, mintha Kurnyikova és Venus Williams ütögetne egy teniszlabdába szerelt kamerát a perzsa és a görög hadtestek feje fölött.

Mindezt ráadásul a liftzene öregedő mestere, Vangelis hangszerelte, így üstdobszempler és óbégató női kórus kíséri a csatajeleneteket, míg a könnyes monológok alatt digitális pánsíp és jobbról balra süvítő lézereffekt szól egyenesen a nyolcvanas évekből.

Üres, vontatott történelmi tabló a Nagy Sándor, amit egy Wolfgang Petersennek még meg lehetne bocsátani, de a Született gyilkosok és a Szakasz rendezőjétől azért ez nagyon kevés. Hiába, úgy látszik, bukás ide vagy oda, Oliver Stone is beleöregedett a nagyszabású filmeket és profitot termelő hollywoodi sikerrendezők mezőnyébe, vagy csak nagyon nem tud mit kezdeni az ókorral.