A balek bosszúja

Mindenki ismer olyan embert, aki szerint az éppen aktuális miniszterelnök, a polgármester, a jegyző és a szomszéd néni felelős azért, amiért kiment a bokája, elhagyta a felesége vagy elveszett a pénztárcája. Ellenfényben ezek az emberek felelősséghárítók, akik nem bírnak szembenézni azzal, hogy hibáztak, de a társadalmi igazság napszemüvegén keresztül már a rendszer áldozatait látjuk, akik képtelenek beilleszkedni, ezért a fogaskerekek közt vergődve küzdenek.

Filmekben leginkább az utóbbi variációval találkozni, talán, mert nagyobb lehetőségek vannak a hatalommal szemben elbukó kisember drámájának kibontásában, mint egy megkeseredett ember véget nem érő kirohanásaiban.

A társadalmilag érzékeny amerikai elsőfilmesek körében népszerű téma ezúttal a Richard Nixon-merényletben tér vissza. Samuel Bicke-t elhagyja a felesége, a családi vállalkozásból pedig kitúrja a bátyja. A férfi egy irodabútorboltban próbál elhelyezkedni, mint üzletkötő, önsegítő- és marketing-kommunikációs csodakönyveket olvas, de a siker mégis elkerüli, sőt egy idő után már a valóságot sem találja. Egyre kétségbeesettebben próbálja visszaszerezni feleségét, gyerekeit, régi állását, miközben kudarcaiért azokat vádolja, akik otthonosan mozognak a számára egyre idegenebb világban. Túl számos bukáson és egy idegösszeomláson Samuel Bickle egy napon elhatározza, hogy bár még hazudni sem szokott, most mégis egy lábmerevítőbe rejtett pisztollyal eltérít egy repülőgépet, és a Fehér Háznak vezeti.

Láttuk már valahol

Niels Müller első filmjéből kiderül, hogy milyen lett volna a Taxisofőr, ha Travis Bickle (feltűnő névhasonlóság!) nem tudott volna bánni a fegyverekkel, vagy mi is történt volna az Amerikai szépségben, ha Lester Burnham nem gyújt rá egy méretes spanglira minden reggel.

Ezen kívül azonban csak unalmas sablonokat és vontatott jeleneteket kapunk a Richard Nixon-merénylettől, mégis érdemes megnézni, hiszen Sean Penn lélegzetállító alakításával bebizonyítja, hogy nem csak egy unalmas filmet képes feldobni, de minden bizonnyal a New Yorki telefonkönyv második kötetét is izgalmasan, lebilincselően és hitelesen olvasná fel, ha úgy adódna.

Sean Penn az általa megformált szerencsétlen kisember egész sorsát belepasszírozza minden kötőszóba, és szájrángásba, kár, hogy ebben az unalmas és vontatott filmben mindez felesleges igyekezetnek hat, mintha valaki a Barátok közt reklámblokk előtti jelenetében szeretne brillírozni az éppen aktuális Tilda oldalán.

A Hallmark délutáni filmjeinek színvonalát idéző párbeszédek alapos, precíz munkával elkészített képi világgal és egy zseniális színésszel. Ennyit nyújt a Richard Nixon-merénylet, ami tulajdonképpen nem kevés, csak a videótékák polcain fél tucat ennél jobb filmet találni ugyanebben a témában.