Bőrönd Ödön Tokióban

Nevezhetünk-e árvának négy kiskölköt, akiknek ugyan él az anyjuk, de nincs jelen a vacsoránál, a reggeli fésülködésnél és a cipőfűzésnél? Hirokazu Koreeda ötszemélyes filmjében nehéz kitalálni, hogy ki a főhős.

A társadalom alapja a család

Kioko (You) úgy viselkedik, mintha négy különböző apától származó gyermekének nem is anyja, hanem kamaszodó nővére lenne. Fizikailag anya ugyan, de ez egy cseppet sem látszik rajta, ötük közül ő a leginfantilisebb. Miután gyerekeit bőröndbe rejtve beköltözik az új albérletbe, kimaradozik, aztán részegen jön haza, majd az aktuális pasijáról elhiszi, hogy az már tényleg az igazi, és lelép.

Legnagyobb fia, Akira (Yûya Yagira - aki tavaly Cannes-ban a legjobb színész díját kapta) hozzá képest egy felelősségteljes felnőtt, nem véletlen, hogy Kioko távozása után ő lesz a családfő. Füzetet vezet a kiadásokról, vacsorát csinál a testvéreinek, és csokit sem felejt el venni a legkisebb lánynak, az édes kis Yukinak (Momoko Shimizu).

Yuki nővére, Kyoko (Ayu Kitaura) a legcsöndesebb közöttük, talán ő szenvedi meg a legjobban, hogy az anyjuk miatt nem járhatnak iskolába. Egy piros műanyag zongora előtt tölti a napjait, és szinte az anyja lesz a hároméves Yukinak. Ahogy Akira apja az ötéves, életvidám, de nagyon rossz gyereknek, Shigerunak (Hiei Kimura).

Feláll az új családszerkezet, leosztódnak a szerepek, a féltestvérek egymás szülei és egymás gyerekei lesznek, miközben a vér szerint hozzájuk legközelebb álló személy, az anyjuk nincs jelen, de néha küld pénzt egy kétmondatos levél kíséretében. És elmúlik az ősz, a tél, a tavasz, a nyár.

Modern Mauglik

Tudva, hogy Koreeda filmje valós történeten alapul, ki ne gondolkodna el azon, hogy mit kellene tenni egy ilyen anyával, vagy egy ilyen, a maga nemében tökéletes családdal?

Nincsen tökéletes válasz. Akira válasza az, hogy nem szól senkinek, betartja a szabályokat, mert tudja, hogy a testvérei nélkül még rosszabb lenne.

A négy gyerek harmonikus kapcsolata azon múlik, hogy nem piszkálják egymást. Mindannyian egy külön és mégis nagyon hasonló világban élnének. Úgy nevelődnek, ahogy az élet hozza, ha elzárják a vizet, a játszótérre mennek inni és hajat mosni. A körülmények persze igénybe veszik őket, de mégsem felejtenek el beszélni, egymást cukkolni vagy álmodozni. Caspar Hauser, fordítva.

Az Anyátlanok nagyon hasonlít A cementkert című filmre (bár az egy kicsivel tovább megy, és a két legidősebb „szülő” egymásba szeret), és talán távolról a Legyek urával is rokon.

De nem ez a fontos. Hanem az, hogy négy, tündéri és nagyon tehetséges kisgyerek játszik benne, hogy a dokumtentumfilmekhez hasonlóan egy másodpercre sem érzékenyül el, és hogy annak ellenére tud reális maradni, hogy szinte költőien mesél erről a tragikusan gyönyörű világról.