Hogyan nyerjen pénzt sznob filmrajongóktól?

Zavarba ejtő érzés kerített hatalmába a szemlén. Bizonytalanul botladoztam a vetítések közt, és csak napokkal később jöttem rá, mi zavart meg. Valószínűleg a 2002-es szemlén, a Hukkle, az Ébrenjárók vagy a Sejtjeink premierje idején történt utoljára, hogy nem az volt a kérdés, melyik film a legkevésbé rossz, hanem, hogy melyik miért tetszik.

Idén öt-hat olyan film is bekerült a programba, amit akkor is megnéznék, amikor véget ér a szemlemámor, amikor nem zavarja meg az objektív ítélkezést, hogy filmről filmre telnek a napjaim, miközben a rövid, világos periódusokban remegő hangú filmkritikusok sorolják, melyik vetítés alatt dőlt ki ájultan a sokat látott azerbajdzsán filmszakember.

Almási, Gigor, Till, Török, Paczolay vagy Alföldi filmjeire viszont egy átlagos hétköznap is jegyet vennék, amikor eszembe nem jutna feltérképezni a magyar mozi aktuális helyzetét. Persze, ezek közül nem mindet ajánlanám aztán a legjobb barátaimnak, de legalábbis nem ülnék összetörve a stáblista alatt.

A fenti filmek közül háromról pedig hajlandó lennék beszélgetni egy közeli bölcsészkocsmában is. Gigor Attila virgoncan ötletes, okosan összerakott, és vitalitása miatt nyilvánvaló első filmes munkáját, A nyomozót harsányan ajánlgatnám a pultnál, egyrészt mert rettentő szórakoztató, másrészt mert azt az időszakot idézi, amikor egymás után léptek a színre a Simó osztály egyéni hangú rendezői, Pálfi György, Török Ferenc, Hajdu Szabolcs. Harmadrészt pedig mert ha az ember hangoskodik a pultnál, előbb tud rendelni.

Almási Tamás rendszerváltós filmjéről már csak azért is sokat beszélnék, mert a mértéktartóan elmesélt története elkerülhetetlenül ragad bele az ember fejébe. A váratlanul betoppanó nyugat előtt hasra eső falusiak karakterei ugyanis eltaláltak, a szituációk olyan eredetiek, mintha nem is fikciós mozi lenne. A hitelesség nem véletlen, a dokumentumfilm-rendezőként elismert Almási Tamás ugyanis évtizedes adatgyűjtés, megfigyelés birtokában dolgozott.

A Márió, a varázslónak a hiteles és magával ragadó sztori egyébként csak az egyik erénye. Ugyanilyen fontos, hogy azon ritka magyar filmek közé tartozik, amelyek nem sematizálják, ferdítik vagy ignorálják a rendszerváltás témáját, hanem megpróbálják feldolgozni a traumát.

A Pánik részben szintén a korrajz miatt érdekes, igaz itt az ezredforduló felszínen sugárzó, de pániktól fűtött gesztusai állnak a fókuszban. A film nem annyira mély, de az egészet mégis szórakoztatóvá teszik Till Attila sziporkázó ötletei.

Mire gerjed a filmkritikus?

Az olvasónak feltűnhet, hogy ömlengő felsorolásunkból éppen a díjnyertes filmek hiányoznak, ezen azonban nem kell meglepődni. Ahogy azt megjósoltuk, a filmes zsűrik nem arra gerjednek, amire a mozilátogató. A közönségdíjak évek óta jelzik, hogy a nézőt egyáltalán nem érdekli a filmnyelvi maszturbáció, a köldöknéző esztétizálás, sőt, a semmibe tartó dramaturgia sem. A fődíjat és a Gene Moskowitz-díjat Mundruczó, a különdíjat Fliegauf kapta, Ragályi pedig a legjobb rendező lett, a A nyomozó viszont a külföldi kritikusoknak köszönhetően nyert zsánerdíjat, miközben a közönség Till Attila Pánikját szavazta meg a legjobbnak.

Mintha a szemlezsűri egy párhuzamos dimenzióban élne, ahol olyan erők működnek, amik ebben a másik, az emberiség maradék 99,9 százalékának otthont adó világban marginálisak vagy egyenesen észrevehetetlenek.

Minderről pedig csak azért szerzünk egyáltalán tudomást, mert vannak rendezők, akik direkt ennek a sajátos szempontrendszernek termelnek. Szakszó is van rá: fesztiválfilm. Nem a nézőknek, hanem a zsűrinek akar tetszeni.

Ha értelmiségi csaját szeretné lenyűgözni, vagy élvezettel foszt ki fogadásokkal bölcsészeket, akkor filmes eredményhirdetések előtt egyszerűen jósolja meg győztesnek azokat a darabokat, amik lassúak, a főhős mindig szomorúan néz, megerőszakolnak benne valakit, befejezés pedig nincs, hiszen olyan az életben sem létezik. Pedig létezik.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!