Idővihar

Egy 1966-os science fiction-film eleve megindító és gondolatébresztő, egy akkori tudományos-fantasztikus tévésorozat pedig egyenesen régészeti lelet, olyan, mint egy görög amfora, amelyet kivet a föld, aztán a tudósok megállapítják belőle, hogy mit is ettek az ókori görögök. Az Orion űrhajó ma már másik sci-fi-szubműfajhoz tartozik, mint aminek eredetileg szánták: 1966-ban a nagybetűs jövőt, az egyszer később feltétlen bekövetkező világot festette le, ma pedig az 1966-ban elképzelt, de ma már elképzelhetetlen jövőt, az alternatív történelmet, amilyen sosem lesz.

De leginkább 1966-ot: a low-budget tévésorozat beszédes lelet, mert a kor kliséit gyűjti össze, a korabeli divatlapok extravagánsnak szánt frizuráit és dizájnelemeit – egy vizuális rezervátum, dokumentumértékű jóslat.

Ahogy a szent könyveket is a keletkezésük koráról érdemes vallatni, és nem azt számolgatni, amit a jövőről összehordanak, az Orion is a hatvanas évek ízléséről és álmairól szól, és nem az űrhajózós jövőről. Van különben egy hasonló történet, bár az ennél nagyobb szabású: Alekszej Tolsztoj 1920-as Aelitája, amelyben a Marsra utazó szovjet tudós és vöröskatona társa forradalmat robbant ki a vörös bolygón, aztán feleségül veszi a helyi királykisasszonyt.

Azt nem árt tudni mindenesetre, hogy a DVD és a mozifilm a hét tévé-epizódból összevágott egyveleg, aminek sok teteje nincsen, de azért végignézhető, viszont aki esetleg felvette már a Filmmúzeumról az eredetit, az inkább ne fáradjon az új kiadással, nem lesz rá szüksége.

Ami az űrhajózós jövőt illeti, ez a film inkább könyv, szövegben sokkal erősebb, mint képben, és a befogadó, az olvasó akkor jár jól, ha párhuzamosan maga is elképzeli az eseményeket, mert az biztosan jobban néz ki, mint az Orion béna kis írásvetítő-fóliás trükkjei. Sokkal inkább igénybeveszi a nézőt, mint a modern vagy akár a régi, de rendesen megcsinált sci-fik.

Amikor például a Csillagok háborújában más űrhajók üldözik a hős gépét, akkor azt megmutatják, vonyít és rohan a tájfighter a setét éjszakában cefetül. Az Orionban inkább beszélnek róla, aztán minden kis nyugatnémet Günther másképp rajzolhatta le az általános iskola szabadfoglalkozásain.

Az erős szövegről meg kell jegyezni, hogy ma ilyen szöveggel nem mernének filmet gyártani se tévének, se mozinak, legfeljebb a kis független fesztiváloknak. Hiába, kellett a hidegháború, ez az eposzi konfliktus, hogy elhangozhasson egy tévésorozatban a mondat: „meglehetősen antropocentrikus az Ön világnézete”. És kellett valami optimizmus – ami talán nem is független a konfliktustól és az életveszélytől – ahhoz, hogy a jövő onnan nézve működőképesnek látsszon, és nem olyan sötét antiutópiának, mint a Mátrixé vagy a Terminatoré, amelyekhez már nem is kell földönkívüli agresszió, hogy fenyegető legyen.

Ez egyébként nem NDK, hanem NSZK sorozat, és mégis, a bevezető szerint a Földről már rég eltűntek a nemzetállamok, ahogy a kor kommunista fantasztikumában is. Az egyesült Föld álma, amelyet ma már inkább tüntetéseken és hümmögős, közgazdasági témájú interjúkban emlegetnek. Hát például ezt hagytuk magunk mögött azóta, de szerencsére az ilyen dokumentumokban fennmaradt, és bármikor visszasüppedhetünk abba a jövőbe, amelyben ez magától értetődő volt, főleg hogy a varangyok ott sündörögtek a szabad Föld körül. Aztán ha majd tényleg sündörögni kezdenek, akkor lesz valami receptünk kéznél.