A kis bumm

2005.11.14. 00:01
Hogy lesz két csajozós, jókedvű palesztin autószerelő fiúból egyik napról a másikra öngyilkos terrorista? Ez az, amiről Hany Abu-Assad filmjének szólnia kellene, de a film olyan steril, mint egy köztévés híradó.

Bármennyire is jól hangzik, hogy itt egy palesztin film a palesztin öngyilkos merénylőkről, a Mennyország mosthoz nem sokat tesz hozzá az, hogy palesztin rendező készítette.

Hazai pálya

Pedig lehetne ettől hitelesebb, mélyebb vagy érthetőbb is. Azonban ezt a filmet bárki megcsinálhatta volna, aki tud mértéket tartani, nem részrehajló és nem akarna ebből a témából hazafias musicalt varázsolni.

Félreértés ne essék, már az is elég, hogy nem propagandafilmről van szó, kevés olyan rendező van, aki érintettsége okán ilyen hidegfejű filmet képes csinálni. Hany Abu-Assadnak szerencsére sikerült, ezért jó film a Mennyország most, de sajnos minden benne rejlő lehetőség ellenére valami hibádzik.

A történet szépen leköveti, hogy lesz az egyszerű autószerelőkből címlapfiú Izraelben, és az áldozatok számától függően rövidhír mondjuk nálunk.

A kiválasztottak

Kaled (Ali Suliman) és Szaid

Szaid barátja, Kaled - aki már korábban is nagy hangon is emlegette, hogy az izraeliek állati sorba kényszerítették népét, és hogy aki nem áll ellen, az gyáva és gyenge - a merényletet megelőzően videóra rögzített vallomásában hevülten olvassa fel géppisztollyal a kezében, hogy már „csak a testünk maradt, amivel harcolhatunk”, és látszik, komolyan gondolja.

A paradicsom ígérete

A két fiút nem engedik egyedül haza, nehogy fecsegjenek. Az utolsó estéjüket a családjukkal egy közösségi ember felügyeli. Utasításokat kapnak arról, hogy ne nézzék a másik öngyilkos akcióját, mert beijedhetnek, és újra meg újra felidézik nekik, hogy ez az egyetlen út, ami egy öntudatos palesztin előtt állhat. /Innentől csak az olvassa, aki már látta a filmet vagy nem is akarja megnézni./

Aztán jön a rituálé, levágják a hajukat és a szakállukat, öltönyt kapnak, hogy úgy nézzenek ki, mint a zsidók, a fehér, vasalt ing alá pedig egy, csak a megbízóik által hatástalanítható bombaköteget. A határra viszik őket, átvágják a kerítést, azonban az akciót egy járőrautó megzavarja. Kaled visszatalál az autóhoz, amiben a felbújtóik ülnek, Szaid azonban eltéved és csak sokára találja meg barátját, és a megbízókat.

A bombával a testén történt valami Szaiddal, mert bár korábban úgy látszott, hogy ő a kevésbé tökös legény, a megismételt akciónál, amikor látja, hogy Kaled meggondolta magát, hív neki egy autót és elküldi, ő pedig felül egy izraeli buszra, hogy öljön.

A gyávaság halála

A Mennyország most olyan kimért, mint egy hírügynökségi tudósítás, nem mutatja meg, hogy mit érez Kaled és Szaid, amikor megtudja, hogy holnap meg kell halnia, nem beszél arról, hogy a kiválasztottak a tiltás ellenére miért nem szólnak a szüleiknek, és búcsúznak el tőlük.

Nem esik szó arról, hogy a fanatikus szervezetek mivel hálózzák be ezeket a huszonéves életvidám fiatalokat azon kívül, hogy biztosítják őket arról, hogy az iszlám mennyországba kerülnek. Sem pedig arról, hogy mitől válik a film végére a gyengébből mártír, az elhivatottból pedig békegalamb.

De ami az érzelmi szál elhanyagolásánál is dühítőbb az az, hogy Abu-Assad filmje gyáva. Egy ilyen bevállalós témájú filmben ne szerénykedjenek, mutassák meg, ahogy Szaid meghúzza az inge alól kilógó madzagot, ahogy teste a buszon utazók testével együtt szétrobban és szénné ég, ahogy az iskolába menő kisgyerekek a mentősökkel együtt zokogógörcsöt kapnak a látványtól, ahogy a rabbik átkozódnak, ahogy Szaid anyja másnap rádöbben, hogy az ő fia tette, ahogy, ahogy.

És nem azért, mert nem láttunk még ilyet eleget a Breaking News feliratok mellett, hanem azért, mert ez a történet nem ott ér véget, hogy a merénylő felszáll a buszra és főleg nem úgy ér véget, hogy a kamera szépen ráközelít a szembogarára.