Johnny Depp nem pedofil

James Matthew Barrie (Johnny Depp) skót származású színpadi szerző új, polgári témájú darabjának bemutatója kínos unalomba fullad, az író ihletet keresve a londoni Kensington Gardens parkban sétál kutyájával, padon ül, illetve bőrkötésű mappába jegyzetel. Itt találkozik a Llewelyn Davies árvákkal és édesanyjukkal (Kate Winslet), akikkel hamarosan összebarátkozik. A gyerekekkel játszva megszületik benne Pán Péter története, ami aztán a színpadon hatalmas sikert arat.

Nagyjából ez a pont száz éve bemutatott, és azóta is folyamatosan játszott, számos feldolgozást megélt színdarab, a Pán Péter születésének története. Azért csak nagyjából, mert az Én, Pán Péter elején ugyan nagy betűkkel kiírják, hogy azt valós események ihlették, de azért a forgatókönyv csak amúgy amerikaiasan igazodik azokhoz a bizonyos valós eseményekhez.

Hátránnyal indul

Az átlagos magyar nézőnek körülbelül annyi jut eszébe Pán Péterről, hogy mintha lenne valami köze Julia Robertshez, ezért nehéz ezt a filmet megfelelően értékelni. Az itthoni mozilátogató ugyanis eleve hátránnyal indul, hiszen egy olyan történet filmváltozatával találkozik, ami angolszász területeken igen jól ismert, és olyan utalásokkal, melyeknek valószínűleg a felét sem érti.

Aki nem ismeri a színdarabot, például biztosan más szemmel nézi azt a jelenetet, amikor a lefekvés előtt az ágyon ugráló gyerekek Barrie fantáziájában egyszercsak fölemelkednek, és kirepülnek az ablakon. Az a ráismerés, hogy "aha, szóval innen vette", legalábbis hiányozni fog. A színdarabban később szintén visszaköszönő kalózos és indiános fantáziajátékok sem utalnak az ilyen nézőnek magukon túl semmire, de szerencse, hogy nem is kell nekik, ezeket a jeleneteket bőven elviszi a valóság és a képzelet vizuális megjenítése.

A fantáziavilág ábrázolása és keveredése a valósággal ugyanis zseniális, zökkenőmentesen változik át az egyik a másikba és vissza. Állandó humorra ad alkalmat, ahogy a szereplők egyszer-egyszer kiszólnak a fantáziavilágból, és ilyenkor a környezet is visszaváltozik egy pillanatra a valósággá. A film egyúttal az eredeti színdarab fő kérdését is pedzegeti, tudniilik hogy felnőni jobb vagy örökké gyereknek maradni, de semmilyen nagy igazságot nem erőltet ezzel kapcsolatban.

Ártatlan lélek

Az eredeti Pán Péter-történet beható ismerete nélkül azonban a film fő vonulata - a darab születésre lépésről lépésre -, amire az összes többi szál is fel van fűzve, széttöredezik. A film ráadásul megelégszik azzal, hogy így vagy nagyjából így történtek a dolgok, a motivációkat már nem nagyon firtatja.

A hazai nézőnek így maradnak a film érzelmi szálai: Barrie különös viszonya az árvákhoz és anyjukhoz, Barrie különös viszonya saját feleségéhez, illetve a társadalom viszonya ehhez az egészhez. Ez utóbbiról viszont, bár az író szexuális beállítottsága egyes kritikusi körökben a mai napig téma, leginkább csak szemérmesen hallgat a film. A kérdést elintézik egy krikettmeccsen odasúgott mondattal: "Az emberek már beszélnek", mármint arról, hogy nem csak egyszerű barátság fűzi az írót a fiúkhoz. Barrie a felvetést egyszerűen elhessegeti. (Az író életrajzában egyébként Nico, a legkisebb testvér kijelenti: teljesen alaptalan a feltételezés, szerinte Barrie "ártatlan lélek volt, ezért is tudta megírni a Pán Pétert".) Mindez az Edward-korabeli Anglia prűd, éppen csak felszabadulni kezdő közegében, amiről legyen elég annyi, hogy a film legintimebb jelenete, mikor az író egy puszit ad a felesége arcára.

Ezzel együtt a Szörnyek keringőjét is jegyző Marc Forster mozija nagyon jó film. A hagyományosnak semiképpen sem mondható romantikus szál, a századfordulós Anglia hangulatos ábrázolása és a klasszikusan édesbús, néhol kedvesen humoros történet önmagában is megáll a lábán. A filmet hét kategóriában jelölték Oscarra, ezek a legjobb film, a legjobb férfi főszereplő, a legjobb adaptált forgatókönyv, a legjobb díszlet, a legjobb jelmez, a legjobb vágás és a legjobb eredeti filmzene.