Miklós
-7 °C
2 °C

Micsoda? Nő?

2006.09.30. 15:22

A Reggeli a Plútón című filmről elöljáróban annyit, hogy minimum annyira erőltetett, mint Fekete László fia, akit apja már kiskora óta legerősebbember-versenyzőnek idomít. Itt egy szegény sorsú fiút láthatunk, aki női ruhában keresi az anyját, akit beszippantott a csúnya, nagy, hetvenes évekbeli London, de amikor megtalálja, rájön, hogy nem is őt kereste.


A sok rövid sablonos jelenetből összerakott alkotás egy vérző szívű fiú-lány (Cillian Murphy) kálváriája, aki eleinte azért festi ki magát, hogy hasonlítson az anyjára (akit sose látott). Aztán már azért festi magát, hogy jobban tessen az általa felszedett mackós, perverz férfiaknak, egyszer pedig azért festi ki magát Margaret Thatchernek, hogy inkognitóban legyen az anyja előtt. Aztán már azért festi magát, mert buzikurvát csinált belőle a nagyváros.

Egy olyan emberről szól, aki se fiúnak, de lánynak nem jó, nem találja a helyét, mégis sokan szeretik, de engem például nem érdekelt egyáltalán. Ez a nemi identitászavaros fiú ráadásul ír, így az élete csupa ír megaközhellyel van fűszerezve: IRA, fegyverkereskedelem, Stephen Rae (ő maga egy ír közhely), hetvenes évekbeli ír diszkó, esetleg buzipornódráma a katolikus iskolában.

Neil Jordan rendezte filmtől egyáltalán nem állnak messze a hatásvadász elemek, csak éppen nem sok hatást vadásznak velük. Kicsit sem lettem meghatódottabb például, amikor lassított jelenetben lövik le az egyetlen elviselhető figurát a filmben. Annál sem sokszor láttam még erőltetettebb nyáladzást, mikor a transszexuális gyerek apja, egy pap (Liam Neeson), a peep showban százasokat bedobálva mondja el fiának, hogy mennyire szereti annak ellenére, hogy travi. Majd eltűnik a nagy londoni ködben.

A főszereplő elvileg végigpoénkodja a filmet a maga módján, de csücsöri szájába nem adtak semmi olyat, amin nevetni tudtam volna. Talán egyszer röhögtem: amikor az erdőben a Down-kóros havert beszívatták, és mikor kérdezték, mit lát, azt mondta: "kolbászt". Körülöttem ülőknek meg az a rész tetszett legjobban, amikor a tékozló anyuka parancsszavakkal próbálja a pap ágaskodó szerszámát (dickie) rávenni, hogy maradjon ernyedt állapotban.

Cillian Murphy arról nem tehet, hogy béna szöveget kellett előadnia, viszont ő beszél rossz hangszínben, mintha végig ott lett volna a torkán egy adag slájm, és még nyávogott is mellé. A transzvesztitát pedig a Shakespeare-korabeli Globe Színházba illő teátrálissággal próbálta előadni.


A hányatott sorsú főszereplő, aki Patrick helyett Kittennek (Cicus) hívatja magát, amint kifejlődik a tudata, a londoni funky diszkóban találja meg igaziból a helyét, de azt meg felrobbantják, és minden összebonyolódik. Érdekes, hogy valahogy a végén minden férfi (legyen hetero, homo, perverz vagy kegyetlen rendőr) megszereti Kittent, ezzel a rendező nyilván azt akarja sugalmazni, hogy akárhogy is fáj, mindannyiunkban van egy adag homoszexualitás. Vagy azt, hogy csak én vagyok olyan kegyetlen, hogy nem bírtam megkedvelni biggyedtszájú hősünket. Vagy azt, hogy a regényt, amiből a film készült, Patrick McCabe írta, aki saját életéből vette az ihletet, és az igazi Patrick úgy érezte, őt mindenki szereti.

Az imdb-n természetesen el vannak ájulva Neil Jordan újabb fenomenális alkotásától, van aki például azért tartja zseniálisnak, mert tökéletesen ábrázolja a hetvenes évekbeli Londont, pont olyannak, amilyennek ő is látta. Az még nekem is lejött, hogy a film a szeretet kereséséről meg az elvágyódásról próbál szólni, de számomra a Reggeli a Plútón a moziból való elvágyódás érzését hozta elő. Azt viszont rendesen. Mikor a tömény nyáladzásra a végén rákeverték a "Where's your mama gone" című slágert (törpi-törpi csip-csip), kínomban véres csíkokat kapartam az arcomba.

Ja, és hogy miért épp ezt a figyelemfelkeltő címet adták a filmnek, az valahol az utolsó háromnegyedben derül ki. De nem árulom el, mert már csak homályosan emlékszem. Annyi biztos, hogy amikor a film készült (2005-ben), a Plútó még bolygó volt.