Natália
-3 °C
7 °C

Az animált kolibri és a heroin

2005.02.22. 14:44
Hogyan tegyük boldoggá anyukánkat? Fogjuk kézen a vasárnapi ebéd után, vigyük el a közeli plázába, és üljünk be vele a Ray-re. Ray Charles, a vak, fekete, heroinista zenész, a rock 'n' roll ősapja tavaly halt meg. Életrajzi filmjének főszereplőjét, Jamie Foxxot még ő tanította meg Ray-nek lenni.

Ha gyerekkorunkban előfordult, hogy a hangoskodásra felébredve belekeveredtünk szüleink házibulijába, és a nappali közepén keresztapánk hálóingben megtáncoltatott bennünket , akkor ugyan elmondhatjuk azt, hogy Ray Charles nem a mi zenénk, nem a mi világunk, de azt is, hogy ismerős valahonnan.

Díszletélet


Tekintse meg képeinket!
Ha azonban élmények híján ezt a remek zenés képesalbumot életrajzi filmnek nézzük, akkor van min dühöngenünk. Úgy tűnik, a rendezőnek csak arra futotta, hogy megtalálja a tökéletes Ray Charles-klónt, és összeeszkábáltassa az 50-60-as évek klubjait, hogy ott újra el lehessen énekelni az I Got a Womant és a Hit the Road, Jacket. Az igazi Ray Charles valahogy kimaradt a Rayből. A legendás zenésznek életében meg kellett küzdenie fekete származásával, a vakságával, a heroinfüggőségével, és a gyermekkori traumákkal, a filmben azonban mindez csak festett kartondíszlet.

Vegyük sorba: a filmbeli Ray egyáltalán nem küzd meg a szegregációval, holmi utalást kapunk ugyan arról, hogy egy alkalommal elutasítja a georgiai klubban való fellépést, mert ott külön páholyban ülnek a feketék, ez azonban mintha csak egy hirtelen fellángolás lenne.

Mintha Ray egyébként tökéletesen egyetértene azzal a viccbeli iskolabuszsofőrrel, aki a fekete és a fehér gyerekek elkülönülésén felháborodva úgy teremt rendet a buszban, hogy "vegyétek tudomásul, a mai naptól minden gyerek kék, na akkor most üljetek vissza a helyetekre: a világoskékek előre, a sötétkékek hátra". A valóságban a zenész a toplisták éléről üvöltette a testvériséget és az egyenlőséget, és ezért számos kitüntetést is kapott.

Mézszívó kolibri és anyagra éhes véna

Ray vakságának ábrázolása sem több, mint egy rossz vakvicc. Vakká válni például kifejezetten jó, mert javul a hallásunk, és így az Egyesült Államok déli részén(!), egy étteremben meghallhatjuk az animált kolibri szárnyverdesését az ablakban. Vaknak lenni persze rossz is, mert fellépés előtt csak úgy találja el a zokni színét az öltönyéhez, ha valaki belehímzett egy azonosítószámot. Az azonban, hogy a húsz éven át kemény droggal élő Ray mégis hogyan lövi be magának a heroint, már nem derül ki.

A legcikisebb mégis annak a gyerekkori élménynek a vissza-visszatérése, amelyben az ötéves Ray végignézi, hogyan fullad meg az öccse egy lavórban. A feldolgozhatatlan trauma annyira mélyen van ábrázolva, mint amilyen mély (sekély) vízben gázol Ray, amikor eszébe jut az emlék, vagyis mindannyiszor, ahányszor betép.

Az életrajzinak nevezett film azzal ér véget, hogy Ray negyven éves korában egy hallucináció miatt leteszi az anyagot; mintha a tiszta Ray már nem lenne érdekes, mintha önmagával és a társadalommal vívott harca ezzel véget is ért volna.

Nemadomfel Ray


Klikk a képre!
Ennyi tellett Taylor Hackfordtól, annak ellenére, hogy a hírek szerint 15 éven át "kutatta" a zenészt, sőt még a barátságát is kiérdemelte valahogy. Mégse legyünk azért igazságtalanok, egyrészt azért mert Ray Braille-írásban megkapta a forgatókönyvet, és leokézta, másrészt mert mégsem dokumentumfilmről beszélünk.

Így nézve viszont alapvetően nincs is sok baj ezzel a filmmel. Anyuval, a klasszik húsleveses, rántott húsos vasárnapi ebéd után, a hasi vérbőség, agyi vérszegénység állapotában megnézve például üdítően jó lehet. Mert a Reader's Digest-féle nemadomfel sztorikra - ki tudja miért, de - van bennünk igény, még akkor is, ha unalomig ismert forgatókönyvek alapján történnek.

Nászút ajándékba!

Esküvőt tervez? Tervezzen velünk, nyerjen wellness nászutat!

Budapest Te Csodás!

Karácsonyi pompába öltözött utcák, színes adventi vásárok, gazdag kulturális élmények, ez mind Budapest.