Guy Ritchie Guy Ritchie-epigon lett

Guy Ritchie-s filmet már mindenki tud forgatni, mert könnyen lehet vele sikert elérni, legfeljebb nem lesz olyan különleges, de a panelek tuti mennek. 2008-ban Ritchie elérte, hogy önmaga epigonja legyen, ami lássuk be, nem sokaknak sikerülhet. A jó epigont az különbözteti meg a rossztól, hogy képes valami egyénit belevinni (ami ebben az esetben nehéz, ha az ember önmaga epigonja): jó színészválasztás, szórakoztató verőlegények és egy-két jó szöveg már elég is a szórakozáshoz. És ha mindezt egy fél órával rövidebb verzióban oldja meg, annak csak örültünk volna.

De az első 35 percre nem kell bemenni, mert nem történik semmi, de akkor a spártai vitéz olyan táncot lejt (Ponyvaregény tribute tánc), hogy még Guy Ritchie is elkapja a ritmust. Vagyis megint a maffia a kontextus, és megint kis és nagy halak egyszerre akarnak minden pénzt, amire közben a Chelsea-tulajdonost ábrázoló orosz milliárdos és könyvelője is rástartol. A szálak aztán kavarodnak, hogy a szokásos nagy fináléban minden megoldódjon. A rendező azt hihette, hogy valami extra történetet pakolt össze, mert az első 20 percben csak az alapokat magyarázza a narrátor, minden szereplőt bemutat, mint valami görög drámában. Elfelejtve azt, hogy a film olyan érdekesség, ahol a karakterekről nem kell mindent tudnunk az elején, sőt a sztoriból sem. Érhetnének például minket meglepetések.

A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső és a Blöff, ezek voltak Ritchie értékelhető kűrjei a híres, madonnás BMW-reklámszpotja mellett, ami után a híres virgin gyerekfelügyelőjévé vált néhány évre, hogy addig is keretek közé szorított tehetségét borzalmas mozikban rombolja. A Hullámhegyet és a Revolvert sehogy nem lehet elfelejteni neki, ezért csak és kizárólag a remek trailer miatt adtam forintjaimat neki, mert a Subways dalára a régmúltat felidéző pörgős és vicces maffiózós akciójelenet-sort vágtak össze. Persze már itt is felmerült, hogy minek megnézni még egy filmet, amiben az első filmjének sztorivezetéséhez tér vissza.

Mert tök ugyanazt a filmet látjuk más színészekkel, és ez utóbbi az egyetlen szerencsénk, mert ha nem lenne a londoni old school-gengszter, Tom Wilkinson, a segítője Marc Strong a Hazugságok hálójából, a spártai Szombat esti láz selejtezőjének győztese, Gerard Butler, valamint az apagyűlölő Johnny Quid szerepében a drogos rocknrolla, Toby Kebbell (a Controlban ő volt a menedzser), akkor ez a film semmit sem érne. De ezt a négy karaktert nagyon kitalálta Ritchie, még akkor is, ha a film első harmadában nem működnek.

Nem kerül egy polcra majd A Ravasz, az Aggyal és a Blöffel, pedig a Subways-zel az élen megint nagyon jó filmzenét szedtek össze, és a melegviccek is csodálatosak.