Én WALL-E-nak drukkolok. Részben

Egyedül mászkált a kis takarítórobot a kihalt Földön, és máris azt suttogta Domonkos: "Én WALL-E-nak drukkolok. Részben." Vagyis a nézői jószándék megvolt, ha ellenfelek még nem is. Majd megjelent EVA, a felfedező robot, de a verbális kommunikációt erre a bolygóra ő sem hozta magával, és az ezt pótló asszociációk inkább a nosztalgikus élményekre próbáltak hajazni. Na már most: mit jelent egy kisgyereknek az, ha egy kisrobot Hello Dollyt néz, vagy ha még nem voltak Koncz Zsuzsa-koncerten, érteni fogják-e, milyen az, ha öngyújtót tartanak maguk előtt, kérdezhetjük. Semmit. És persze akkor sem csaptak a fejükhöz, mikor megláttak egy díszdobozba zárt jegygyűrűt, vagy mikor megszólalt a film alatt a Zarathustra, sem kuncogtak fel az űrodüsszeiás utaláson.

WALL-E

Pedig mindez a chaplini animációs megoldás remek ötlet nagyobbaknak, de szerencsére azért vannak kicsiknek is cserébe vígjátéki gegek, meg helyzetkomikumok. Amikor például WALL-E a szemére rakott egy melltartót, ugyanúgy nevettek a fiúk, mint a mögöttünk ülő 50 körüli rajongó. Bár ő azon is röhögött, mikor egy uszonyos énekelni kezdett: "Nézd, beszélő hal! Haha."

A srácoknak az alapszituáció sem volt annyira érthető, de persze ez nemcsak amiatt van, hogy 700 évet ugrottunk az időben a jelenhez képest, ez kicsit bonyolultabb: az ember abban a reményben hagyta el a Földet a rajta túlnövő szemétmennyiség miatt, hogy időközben takarítórobotok ismét alkalmassá teszik bolygónkat az emberi életre. A tájékoztatáshoz, eligazításhoz nem volt elég a szemét között heverő régi újságok főcímei, sem az, hogy ezt magyarul is feliratozták. Így a robbanás-hangeffektek mellett próbáltuk elmagyarázni nekik a szájbarágósabb változatot: ha WALL-E elpakolná a szemetet, hazajöhetnének az emberek. Vagy valami ilyesmit.

Bár az eddig megjelent kritikák éppen a film második felét értékelték negatívan: didaktikusabbnak, kevésbé ötletesnek mondva azt, pedig - és ez gyerekfilmnél talán nem utolsó szempont - ez az etap így lett jóval inkább gyerekbarát. Érthető volt, és a helyére kerültek a dolgok. "Összebarátkoztak ÉVÁval, és ő is aranyos lett" - magyarázták WALL-E-hez fűződő viszony alapján a filmet a magányosabb első rész után, sőt az emberek otthonául szolgáló wellnessűrhajón is ez volt a lényeg: a barátai lettek a kikapcsolt felderítőrobotok, vagyis "most már ők is tudják, hogy WALL-E milyen okos."

A gyerekek számára a film persze mindvégig a "szegény WALL-E" hangulatban telt (ez több mint 10-szer hangzott el), amit az elején erőteljesen megalapozott EVA megdöbbentően könyörtelen lövöldözése (vajon az életet kutató robot miért lő mindenre, ami mozog, köztük a főhősre?). Az egyik srác előredőlt, a másik izgalmában csúszni kezdett a székről "annyira izgulok, hogy lecsúszik a gatyám!" - magyarázta.

Bár így a happy end sem lett egyértelműen vidám befejezés: a film pátosszal teli csúcspontján is csak azt látták, hogy az aprólékosan felépített szeméthegy-alkotások összedőltek, és azon sóhajtoztak: hogy "szegény WALL-E, hiába dolgozott". Pedig neki nem ez volt a küldetése. A fogyasztói társadalmat kigúnyoló mondanivaló viszont átjött, a pár száz éve mozgást nélkülöző dagadt emberek miatt Domonkos a moziszékből felállva megjegyezte: "apa, menjünk haza gyorsan edzeni!" Bálintka meg azóta nem akar csokit enni.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!