Leszámolás Macsófalván

Újabb cikkünk ebben a témában:

Megint Batman hülye hangján röhögtek - 2012.02.20.

Az alapszituáció igen egyszerű. Adott Frank Miller mára klasszikus képregény-sorozata, a Sin City, amely egy végletekig kurvult és sarkított város ultrabrutál történeteit meséli el. Ehhez verődött Robert Rodriguez, aki már belekóstolt a digitális filmezésbe, alapvetően fogékony a témára és tehetsége is van az akciófilmekhez.

Nagy dobása mégsem az ötlet, hanem, hogy Millert társrendezőkét vette a projektbe. Úgyis mindenki neki tulajdonítja a filmet, viszont egymaga sosem lett volna képes az eredeti - és amúgy meglehetősen kurvajó - alapanyagot 100%-os szolgai hűséggel reanimálni. Ez egyszerre sikerült vizuális és narratív fronton, amire filmtörténelemben eddig nem volt példa.

Kockáról kockára

Annyira hű a nyersanyaghoz, amennyire lehet, hiszen lényegében a képregény egyes kockáiból épült a storyboard. Minthogy a Sin City füzetek hemzsegnek a jobbnál jobb snittektől, az anyag magától lemászik a vászonról. A folyamatos erőszak még kevésbé realisztikus, mint Tarantinónál, a rajzfilmesre gyorsított autós üldözések, a beégetett feketefehéren helyenként kiszínezett vér/haj/ruha/bőrfelület, a statikus kamera, vagy a digitális árnyékok pedig tovább erősítik a képregényes kontúrokat.

Sin City atmoszférájának klónozása a végeredmény szempontjából mindenképp üdvözítő, leszámítva, hogy minden egyes történet önmagában annyira kemény, hogy levegővételért kiált. Pihenni azonban nem lehet, három sztorit vasalnak a képünkbe egy lélegzetvétellel. Ezért aztán, amikor az első történet második fele két közbeiktatott vérnovella után visszatér, azoknak is cigizhetnékjük támad, akik sosem dohányoztak azelőtt.

Film noir GHB-n

A klasszikus világégés utáni depresszió minden stiláris eleme kipipálható, az esőtől a magányos bosszúállóig. A kortalanságba lőtt város történetei hűek ugyan a műfajhoz, de a végletekig túljátszva ironizálnak is sablonaival. Minden második szereplő - férfi vagy nő -, nihilista sármőr, a kis híján elviselhetetlen magabiztosságúra drogozott Bogartot hozza, a többiek áldozatok vagy gonosztevők. Dehát ez így van rendjén, civileknek film noirban helye nincs.

A "pozitív hősök" szadisták, gyilkosok, önbíráskodók, az ember mégse kezd el sopánkodni, ha rövid idő alatt nem hagyta el a termet. Ez egy ilyen világ: folyamatosan hömpölyög az érdes hangú narráció, minden párbeszéd konzekvensen ponyva, mindenki halálosan dögös és mindenki savat köp.

Három szereplő emelkedik ki, nem meglepő módon a pilot-képregény, a később Hard Goodbye néven futó történetből. Mickey Rourke egy pszichotikus, szadista, izomagyú barmot alakít, amivel minden egyéb színészt lazán maga alá fejel. Szerencséjére övé a legviccesebb figura, ezzel később égető hiányérzetet hagy maga után. Mellette két mellékszereplő, Rutger Hauer parádézik megszállott mentorként egy rövidet, illetve Elijah Wood nem szólal meg egyáltalán. A többiek épp annyira jók, amennyire hitelesen tudnak hozni egy féldimenziós karaktert (Bruce Willisnek csuklóból megy, Britanny Murphynek nem annyira).

A faszaság határa

Rodriguez persze nem egy Tarantino, bármennyire szimpatikus srác, megvannak a korlátai. A három történet ponyvaregényes idősávú felfűzése a félbevágott történettel veszít erejéből, amikor a nézők jóval a csúcspont (a Big Fat Kill vége) után kapnak csak kimenőt. A sztorik találkozása az ismerős karakterek bevillantásával inkább jelzésértékű, semmint tényleges szerepük lenne mások történetében (bár ez a képregényben sincs másképp). Bár a digitálisan rajzolt hátterekbe minden korábbi próbálkozásnál hihetőbben integrálódnak a szereplők, azért néha kilóg a lóláb, de sosem zavaróan.

Másba nagyon nem lehet belekötni, és felesleges is atomjaira boncolni a filmet. Kétóra székhez olvasztó, néhol ijesztően, néhol tréfásan, de végig túlhajtottan agresszív, politikailag inkorrekt hullámvasút. Egy kicsit büdös, de arany szíve van.

Kapcsolódó anyagok:

Sin City

Képregény, erőszak, sértett Tarantino - sajtótájékoztató Cannes-ban