A Jedi hazatér

Aki gyanakvó rettegéssel várta a Csillagok Háborúja-saga új epizódját, annak erre minden oka megvolt. Semmi biztosíték nem volt arra, hogy a zavarbaejtően infantilis első (Baljós árnyak) és a közepes második rész (A klónok támadása) után nem megint egy ostoba gyerekfilmet kapunk az arcunkba, és hogy nem dobnak be egy kedves kutyát is, aki végül hazatalál és megmenti a gazdit.

A rettegők megnyugodhatnak, kutya nincs, aki hazatalál, az Lucas és a legenda. A sith-ek bosszúja kis túlzással majdnem remekmű, a kis túlzásokat pedig részben olyan momentumok indokolják, amelyeket nem árulok el, mert a Jedi útja nem az, hogy lelövi a poénokat; részben meg olyanok, amiket el kell, mert különben nincs cikk.

Azt például mindenki tudhatja, aki látta az eddigi részeket, hogy a második és a negyedik között elhelyezkedő harmadikban valamiféle fordulatnak kell beállania, különben sose lesz a jóravaló Anakinból gonosz Darth Vader. Hát ez a pálfordulás (azaz épp az ellenkezője) elég gyönge pszichológiai lábakon áll; ami Anakinnal történik, főleg ami nem történik, az legfeljebb egy erős szkepszishez vezethetne, nem a teljes begonoszodáshoz. De így csattanósabb lesz tőle a történet végül, úgyhogy sebaj, labilis gyerek és kész.

A köhögő robot (és egész figurája) viszont sajnálatos melléfogás, mivel az egyéb jelenetek nyilvánvalóan nem kisgyerekeknek készültek, az ilyen poénok közönsége nem lesz a moziban. Ha mégis, akkor végre láthat szétdarabolt és összeégett testet. A Star Wars-eposz mindig is lazán kezelte a technológiát, a látvány az elsődleges, nem a logika, úgyhogy a fénykard mellé bőven befér az is, hogy az űrcirkálók a középkori hajók mintájára, oldalsortűzzel harcolnak, meg hogy a rakéta találatkor nem felrobban, hanem apró droidokat tapaszt a célgépre, amelyek komótosan, kéziszerszámokkal szétszerelik, és eladják ócskavasként.

A film tehát nem tökéletes, mert tökéletesség csak a matematikában van, többek közt ezért is unalmas a matematika.

A sith-ek bosszúja ellenben nem unalmas. A többé-kevésbé ismert sztoriért gigantikus csatajelenetek kárpótolnak, az meg még az első világháborúban se volt érdektelen, nemhogy a csillagok háborújában. A látvánnyal minden rendben van; ha olyan szimbólumot nem is sikerült alkotni, mint az eredeti trilógia X-szárnyú vadászgépe és a TIE Fighter, a gépek közt már ott muzsikálnak a klasszikusok előképei. Lucas mesterien köti össze a szálakat, és nem csak a történetieket.

Ami pedig az ősfilmekhez képest is jelentős ugrás, az a színészi teljesítmény. A tejfölösszájú Hayden Christensen időközben színésszé vált, Ewan McGregor eddig is az volt, Natalie Portman is el tudja játszani Amidala egyszerű szerepét, Yoda meg nem is ember, de azért remekel. Samuel L. Jackson felejthető, de legalább reprezentálja a feketéket, nehogy azt gondolja valaki, hogy csak a fehérek és a mexikóiak élik meg a távoli jövőt. Az igazi élmény a Palpatine császárt alakító Ian McDiarmid – nem zseniális, mert ez sem egy túl összetett figura, de ennél csak rosszabbul lehetne eljátszani. Pedig a film egyetlen aktuális üzenetéhez, a mesterségesen generált háború ürügyén fasizálódó demokrácia bemutatásához kulcsszerep az övé.

Az új epizód természetesen nem teszi meg nem történtté a Baljós árnyakat, de az előtörténeti trilógia megállította az elkomolytalanodó legendát a lejtőn. Az utolsó darab került a helyére. Az utolsó darabból viszont ma, 2005-ben úgy lóg ki Vader klasszikus mellkasi kapcsolótáblája, mintha egy NDK turmixgép tévedt volna az űrcsatába, és ez nem az egyetlen példa. A sith-ek bosszúja amellett, hogy szervesen kapcsolódik a legelső filmhez, azt is világossá teszi, hogy az réges-régen, egy másik galaxisban készült, és mára reménytelenül elavult. De nincs semmi baj, Drakulából is készült új Lugosi Béla óta, a Csillagok háborújának se lesz vége soha.