Szalonfeminizmus és gombnyomásra táguló mellméret

2004.10.13. 12:40
Stepford a hely, ahol a feleséged soha nem mondja esténként, hogy fáj a feje, vagy hogy egyél inkább valami hideget vacsorára. A hely, ahol minden nő szolgálatkész, Nicole Kidmanhez pedig távvezérlő jár.
Frank Oz szerint a feministák mind New Yorkban élnek, és vagy frigid, angolkisasszony-jelmezben járkáló hisztérikus karrieristák, vagy evési kényszerrel küszködő megcsúnyult kékharisnyák, esetleg homoszexuális férfiak. Frank Oz pedig csak tudja, hiszen ő találta ki Miss Röfit, és ő volt Yoda mester a Jedi visszatérben. A bábszínész, aki több száz szőrös lény hangján szólalt már meg, sőt a Szörny Rt-be is beugrott egy rövid epizódszerepre, most egy egész estés mozifilmet rendezett a nemi identitásról, a feminizmus utáni feminizmusról és a férfiak félelmeiről.

A komoly téma és a hús-vér, ráadásul neves, mi több tehetséges színészek ellenére azonban a Stepfordi feleségek a végén mégis valahogy inkább bábfilm lett, mint bármi más, legfeljebb a plüss és a tátogó rongybéka kevesebb benne a műfajban megszokottnál.

Mindörökké Kidman

Pedig Frank Oz nem csak a kezes bábok közt járatos, hiszen ő rendezte például az Isten nem ver Bobbal című törvényszéki paródiát, sőt a Steve Martin-féle Jöttem, láttam, beköltöznék című vígjátékot is, amit minden tavaszi szünetben, sőt néha Pünkösdkor is leadnak valamelyik kereskedelmi csatornán.

#alt#
Tekintse meg képeinket!
Az 1975-ben bemutatott Stepfordi feleségek remake-je azonban még ezt a déli akcentussal és lendületből pofára esős poénokkal operáló szintet sem éri el, egyszerűen átgondolatlan, és a gondos iparosmunkának tűnő látványvilág ellenére is ötlettelen film, amit még Nicole Kidman sem képes megmenteni. Pedig ő még a Mindörökké Batmanből, vagy a nálunk Geszti Péter-emlékdíjas címmel, On-lányként futó másodosztályú szerelmi thrillerből is képes volt nézhető filmet csinálni.

Tv-shop boldogság

Az Ira Levin regényéből készült Stepfordi feleségekben Joanna, a sikeres tévéproducer idegösszeroppanást kap, miután rálő a Kísértések című fülledt dzsungelrealityre feltűnően hasonlító műsor egyik vesztese. Amikor a kórházban néhány elektrosokk-kezelés után magához tér, rá kell jönnie, hogy talán mégsem olyan sikeres, mint gondolta: gyerekei már meg sem ismerik, férje, Walter pedig egyfolytában válságot emleget. Joanna éppen ezért hátrahagyva idegesen vibráló irodai domina-imidzsét Stepfordba, a felső középosztály csendes kisvárosába költözik, ahol nincs bűnözés és szegénység, ráadásul az ég kékebb és a fű is másképpen nő.

A házasságát megmenteni igyekvő egykori karriernőt azonban megdöbbenti a szomszédság. A stepfordi nők ugyanis mintha mind egy ötvenes évekbeli reklámkatalógusból léptek volna ki: virágmintás ruhákat hordanak, állandóan úgy mosolyognak, mintha éppen gyümölcscentrifugát árulnának a tv-shopban, ráadásul gyanúsan jó almás piét tudnak sütni.

Joanna kicsit utánajár a dolognak, és rá kell jönnie, hogy a stepfordi feleségek tényleg nem normálisak, hiszen bármikor hajlandóak a szexre, ráadásul gombnyomásra állítható a mellméretük.

Az igaz szerelem és a karriernő

A hetvenes években írt, mérsékelten sikeres regény annak idején a feminizmusról, illetve az egyenjogúság gerjesztette férfifélelmekről mesélt, de az új verzió politikailag túl korrekt és túl happy az ending ahhoz, hogy bármiről is szóljon. A forgatókönyvíró, Paul Rudnick, akinek nevéhez olyan mesterművek tapadnak, mint az Addams Family 2, két új szállal gazdagította a történetet: a főszereplőből valóságshow-producert faragott a kor szava, a Stepfordi feleségek egyike pedig homoszexuális férfi lett, ezzel kicsit összekuszálva az amúgy is rendezetlen nemi szerepeket.

Az igazi baj azonban az, hogy a film lezárása az eredeti verzióhoz képest, ami egy gyilkossággal vagy inkább futurista öngyilkossággal végződött, túlságosan súlytalan, és csak olyan mély hollywoodi igazságokról beszél, minthogy "az igazi szerelem minden akadályt legyőz", hogy "aki másnak vermet ás, maga esik bele", vagy éppen hogy "nézd mindig az élet napos oldalát".

Egy olyan országban, ahol a nők egyik fele napi huszonnégy órát hajt ökölbe szorított kezekkel, hogy karriert építsen, a másik fele viszont háztartásbeliként ápolja az autón, gyeptéglán és megnövelt szénhidrátbevitelen alapuló amerikai életformát, ennél talán többet is lehetne mondani a nemek viszonyáról. Vagy legalább lehetne vicces.