Francia erotika debileknek

Menj békével, Dzsamil - 7/10
Földes András

Jó a témaérzéke a dán-palesztin származású Omar Shargawi rendezőnek, állapítottam meg, amikor átfutottam a Menj békével, Dzsamil szinopszisát. A kulturális kalandokra nyitott mozizóra magnetikus hatással bír, ha vele akár egy városban élő, de mégis zárt közösségek világába tekinthet. Különösen izgalmas, ha a helyszín egy nyugati nagyváros arab negyede, ahol európai díszletek közt is tovább élnek a hátrahagyott kultúra szokásai.

Shargawi sajnos azonban nem tudott mit kezdeni a remek alaphelyzettel. A muszlim zárványvilág feltárása helyett közhelyes bűntörténetet látunk inkább. A film elpuskázott lehetőségét jól mutatja, hogy a történet akkor sem lenne kevesebb, ha a régi családi viszály miatt öldöklő arabokat mondjuk bulgár feketemunkásokra, vagy akár svéd szörfösökre cseréljük.

Lehet persze, hogy a rendező túl közel volt a témához, és nem vette észre, mi az, amivel megragadható egy ilyen zárványvilág. Néhol a kamera hosszasan elidőzik a visszapillantóra akasztott morzsolón, pedig az ilyen közhelyes, muszlim ikonok mindenki számára ismertek, aki volt már kebabosnál. Közben homályban marad, hogy mivel foglalkoznak, hogyan élnek ezek az emberek, hogyan viszonyulnak a többségi társadalomhoz, hogyan alakultak át tradicionális viszonyaik.

Nem szociológiai tanulmányt várunk, de ha már bemegyünk a bandafőnökkel együtt a családjához, jó lenne tudni, ők ugyanúgy élnek-e, mint bármelyik európai, vagy máshogy viszonyul egymáshoz férj-feleség, apa-fiú, a szomszédok.

A lényeges részletek nélkül a film csak izgalmas thriller, lírai képsorokkal. Ha pedig továbbra is izgatnának minket a zárványkultúrák, nézzük meg a londoni orosz maffiát plasztikusan bemutató Cronenberg-filmet, a Gyilkos ígéreteket, vagy a dán Pusher-sorozatot, amit egyébként szintén a Titanic mutatott be néhány éve.

Lady Chatterley - 3/10
Szabó Zoltán

A Lady Chatterley szeretői egyesek szerint valami olyasmi, mint az Emanuelle, csak több benne a harisnyakötő és az alsószoknya. Éjfél után adják a Sat1-en, esetleg a Voxon. És persze van a másik csoport, akik szerint a Lady Chatterley szeretői olyan, mint a Lolita: érzelmek, meg bujaság bőrkötésben, a pornóregény, amit egy egyetemi tanárnak sem kell elrejtenie a könyvespolcon.

Pedig az igazság ennél sajnos bonyolultabb. Nem mindegy ugyanis, hogy melyik Chatterley asszonyságról van szó, mivel D H Lawrence rögtön három verziót is írt a történetből: van amelyikben annyit kefélnek, hogy az még Kovinak is sok lenne, de van olyan változat is, amiben az érzelmeken, meg a mélabús emberi sorsokon van a hangsúly.

Pascale Ferran ez utóbbit vitte vászonra, tehát, aki romkocsmákban esztétikai síkon is elemezhető pornóra vágyik, az nagyot fog csalódni. A francia Lady Chatterley-ben ugyan van csöcs, pina, sőt még pénisz is, de a majdnem három órás film mégis inkább arról szól, hogy a nyomorék férjétől menekülni próbáló huszonéves Constantine sétál az erdőben, aztán, ha találkozik az erdésszel, addig nézik egymást némán, míg dugás nem lesz a vége.

Az évszakról évszakra változó természet meg a főhősnő ébredező szexualitása közti finom párhuzam elcsépelt és unalomig nyújtott képekben jelenik meg, és akármennyire is értjük, hogy itt minden a lélek apró rezdüléseiről szól, mégis az egészből legfeljebb annyi marad meg, hogy a hallgatag vadász közösülés közben olyan hangokat ad ki, mint egy üresben járó bányaszivattyú.

Elah völgyében - 7/10
Szűcs Gyula

Az Ütközések rendezője legújabb filmjében annyit állít, hogy Irak ugyanúgy kicsinálja az amerikai katonákat, mint Vietnam. A gyűrött arcú Tommy Lee Jones kitűnő választás volt Hank Deerfield, a nyugalmazott veterán szerepére, aki elvesztette az iraki bevetésből hazatért fiát. A zsaruk szerint a srác drogügyletbe keveredett, ezért kivégezték a mexikói nehézfiúk, de az apa ezt nem hiszi el, és maga kezd el nyomozni.

A történetvezetés és a fokozatos információadagolás remek: gyönyörűen megkomponált motelszobás jelenetek váltakoznak a szemcsés, mobillal rögzített iraki felvételekkel. Az apa Jake bajtársait kikérdezve és az iraki videókat nézegetve fokozatosan döbben rá, hogy már a seregben sem úgy mennek a dolgok, mint az ő idejében. Tommy Lee Jones egyszer sem mondja ki, de a legapróbb mozdulataiban is benne van: a keménytökű férfihősök ideje lejárt.

A mexikói közlegény és Deerfield párbeszéde persze nem sok újat tud mondani a témában, de jól párhuzamba állítható az Apokalipszis most elejével: a katonák a pokolba kívánják az egész háborút, de amikor hazaküldik őket, képtelenek beilleszkedni a társadalomba, mert csak a gyilkoláshoz értenek. És erre akkor is képesek, ha nem süvítenek körülöttük a golyók.

Tommy Lee Jones látványos szenvedése mellett Charlize Theron alakítása is erős. Szerencsére nem öltöztették fel szőke bálkirálynőnek: betört orrával és minimális sminkjével sokkal hitelesebben tudja adni az elszánt nyomozónőt, akit agyonszívatnak az őrsön (mindig ő kapja a hisztis kurvák ügyét), ezért bizonyítani akar a kollégái előtt. A pozitív összképet csak az amerikai zászló örökös lobogtatása rontja, és hogy Susan Sarandon szerepe kimerül a tehetetlenségtől sírógörcsöt kapott anya megformálásában.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!