Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMTovábbi Kritika cikkek
A lelkünk mélyén egyre hangosabban óbégató szélsőbaloldali aktivista már az elnyomás kifinomult eszközeiről szónokol Che Gueverrá-s pólójában, de ne higgyünk neki, nincs itt szó a hatalom és Hollywood összesküvéséről, csak hát fizetőképes kereslet van az olyan történetekre, amiknek végső konklúziója az, hogy egymagunk is megjavíthatjuk a világot, már ha úgy adódik, és épp kedvünk van felállni a fotelből.
Ezen a csapáson halad Sidney Pollack A tolmács című akciókrimije is, ráadásul ezúttal egészen Afrika közepéig hatolunk, ahol egy ismerős, de valójában sosem létezett országban küzdenek egymással törzsi szövetségek, helyi hadurak és persze az államfő. A cselekmény mégsem itt, hanem New Yorkban játszódik, ahol az ENSZ-székház egyik szinkrontolmácsa véletlenül fültanúja lesz annak, amint árnyékba húzódó összeesküvők megbeszélik, hogyan teszik el láb alól annak a bizonyos afrikai álomországnak az elnökét, akit mellesleg népirtással vádol az ENSZ Biztonsági Tanácsa.
A Távol Afrikától, a Keselyű három napja és A cég rendezője az amerikai kormányzat és a maffia után ezúttal egy külpolitikai összeesküvéssel számol le, eközben öt percenként van menekülés, tíz percenként kapunk egy-egy titkosszolgálati akciót és félóránként feltűnik egy-egy szakasz kommandós is, tehát a feszültsége nem lehet panasz. Pollack precízen adagolja a hozzávalókat, ráadásul nem csak a vágás, de ezúttal a történet is feszes tempójú, így például a követés amúgy roppant unalmas rutinműveleteit is sikerül hihetetlenül izgalmassá formálnia.
Nicole Kidman ugyan az első két jelenetben még szemüveges, azután minden bizonnyal a könnyes közelik kedvéért elfelejti, hogy rövidlátó, de az ilyen apró hibákat azért feledteti velünk a rendezés, meg persze a két főszereplő. Nicole Kidman és Sean Penn ugyan nem merülnek el a szerepben, de hát ez tulajdonképpen egy akciófilm, így már egy-két ügyesen felskiccelt vonás is elég a hiteles alakításhoz.
Azon most ne akadjunk fel, hogy az alaptörténet, úgy, ahogy van baromság, hiszen egy diplomácia munkát vállaló szinkrontolmács előélete nem marad titokban az alkalmazói előtt, sőt még azon is lépjünk túl, hogy a film az ENSZ hatalmát zengi, miközben 2005-ben legfeljebb sárga szakállú, kordzakós, alkoholista exhippik hiszik el, hogy a Nemzetek Szövetsége önálló politikai tényező. De azt már ne hagyjuk szó nélkül, hogy a film tulajdonképpen megoldás nélkül zárul le, az összesküvést úgy leplezik le, hogy senki semmit nem leplez le, a megoldást pedig már az első óra végén a fejünkbe verik, nehogy elfelejtsük.
Mindehhez jön még Pollack üzenete, ahogy egy nem létező ország válságain keresztül próbál beszélni az afrikai kontinens problémáiról, ráadásul mindezt úgy, hogy a pozitív szereplők mind fehérek, még azok is, akik Afrikában szabadságharcosként küzdenek.
Ez a hazug és leegyszerűsítő politizálás a történet végén teljesedik be, amikor, ahogy egy jó dokumentumfilmben, beolvassák a nem létező polgárháborúban elhunyt nem létező emberek nevét.
Mindezért politikai krimiként egyes, helyre mehet leülhet, szégyellje magát, szerelmes filmként kegyelem kettes, de csak Nicole Kidman sírástól vörös orra miatt, akciófilmként pedig négyes alá. Hiába, nincs is annál szebb, ahogy egy szakasz kommandós felsettenkedik lépcsőházban, ahogy a mesterlövészek elhelyezkednek a tetőkön, vagy ahogy egy helikopterekkel kísért konvoj végighalad New Yorkon.
Rovataink a Facebookon