Mellek tengere

A film meglepetés. Mert az alapötlet kicsit sovány: két fickó esküvőkre jár, ahol távoli rokonoknak adják ki magukat, esznek-isznak, táncolnak, aztán lefektetik a táncpartnert, hiszen minden asszonyállat hormonháztartása megkergül egy esküvői banketten, csak rájuk kell zuhanni egy széles ágyon, ott a szex. Ez még nem minden: a film végére a két megátalkodott jó kis hollywoodi módra megjavul és megtudja, mi az igaz szerelem.

Ezt a kínos sztorit markolja meg a rendező David Dobkin, gyúr bele két kitűnő színészt, a mellékszerepekre beledob még többet, telenyomja friss dialógusokkal, vastag poénokkal, pucér mellekkel, és megszórja egy ijesztő főellenséggel - és kész a romantikus vígjáték, amin többet röhögtem, mint az elmúlt tíz évben bármin.

A felütés erős, az első negyedórában kiderül, miért is járnak ezek esküvőkre. Tomboló, jól összevágott percekben smúzolnak, ugrálnak, tapiznak, köszöntőt mondanak és tortát szeletelnek. A jóhír az, hogy a felpörgetett, lendületes indítás után a film tartja a tempót, és annak ellenére, hogy vígjátéknak szokatlanul hosszú - 120 perces -, mindvégig szórakoztató tud maradni.

Esküvő-hackerek

Az Ünneprontók ünnepe azzal játszik, amivel manapság Amerikában nem illik - vagy legalábbis Hollywoodban nem. A két esküvő-hacker, John (Owen Wilson) és Jeremy (Vince Vaughn) hamis háborús érdemrenddel vonulnak a partin, mert így majd mindenki meghívja őket egy italra, ha fizetős a bár. Jó sok a meztelen csaj, ilyet is inkább európai vígjátékban lát az ember. A vége felé pedig még belefér egy brutális összeverés is - üdítő vétek a cuki műfaj szabályai ellen.

Wilson és Vaughn kettőse egyszerűen lehengerlő. Az egyik lágy, érzékeny, szinte elfolynak a szavak a nyelvén, a másik olyan, mint a dinamit, pereg, hadar, mindjárt robban. Ősi cinkostársak, a sztoriban egymást tolják előre - ha nem, baj van. Owen visszafogott, csak látszólag szelíd játékát Vaughn hihetetlen energiája egészíti ki. A sok pszichotikus gyilkos szerep után jó nézni, ahogy Vaughn elengedi magát, megállíthatatlan.

Szerencsére egyik színész sem próbál a másik fölé kerekedni, nem lesz az egészből túlhajszolt, szánalmas vetélkedés, nem is lenne értelme. A két karakter egyenként, máshol hat a nézőre, a kettő együtt jó ritmusú, eredeti mix, lüktető folyam, amiből aztán folyamatosan kibuggyan a röhögés.

Tarol a nimfomán kishúg

A többiek is erősek. Christopher Walken mint örömapa-pénzügyminiszter fenyegetően fura és gyengéd egyszerre, Rachel McAdams finoman játszik az egyébként unalmas jókislány szereppel, akibe John-Wilson halálosan beleszeret. Isla Fisher, akiről eddig legfeljebb Ali G menyasszonyaként hallhattunk, méltó partnere Vaughnnak; egyedi karaktert csinált magának a nimfomán kishúg mellékszerepéből. A főgonoszt Bradley Cooper játssza kiválóan, tiszta szívből lehet őt gyűlölni - ez sem fordul elő gyakran vígjátékokban. Will Ferrell néhány percre tűnik fel és annak ellenére, hogy egy kicsit mindig többet ad bele, mint amennyire szükség lenne, itt mégis jól simul a felpörgetett sztoriba.

Ha vannak is gyengébb pillanatai - ilyen például az egysíkú meleg öccs, a kicsit döcögős befejezés vagy a kanos örömanya szál, amiről Dobkin egy idő után egyszerűen elfelejtkezik -, az Ünneprontók ünnepe az utóbbi évek legszórakoztatóbb hollywoodi vígjátéka. Meg kell nézni.