V mint vicc

A Wachowski-tesvérek eddig is erősek voltak antiutópiában, sőt igazából csak abban voltak erősek, hiszen egyetlen értékelhető alkotásuk, a Mátrix még akkor is az utóbbi évek legnyomasztóbb víziója, ha a piaci nyomásnak engedve trilógiává terebélyesedő történet a vége felé már inkább egy szado-mazo űroperára hasonlított. Űr nélkül, de annál több latexfetisiszta jelmezzel.

Éppen ezért nem meglepő, hogy visszatérésük, a V mint Vérbosszú is egy antiutópia, méghozzá Angliából, az antiutópia hazájából (ne csak Orwellre gondoljunk, ott van mindjárt Mill, aki az egész kifejezést összebarkácsolta), ráadásul tovább erősödik a fétisvonulat is, hiszen a történet főszereplője egy álarcos szuperhős, aki valahol félúton van Zorro és az elsőszériás Batman közt.

Mátrixosan belassuló esőcseppek

A klasszikus képregényből átemelt történet szerint az anarchiába, dögvészbe és persze káoszba süllyedő Anglia hirtelen fasiszta diktatúrába fordul, a sajtót totális ellenőrzés alá vonja a konzervatív párt utódszervezete, a homoszexuálisokat és a muzulmánokat átnevelő táborokba zárják, vagy egyszerűen kiirtják, és egyébként is elnyomás van, szörnyű elnyomás. De szerencsére jön egy szuperhős, aki, az 1605. november 5-én az angol Parlament felrobbantásával próbálkozó, és ezzel a világtörténelem első terroristája címet is kiérdemlő Guy Fawkes folyamatosan vigyorgó álarcát viselve nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy felrobbantsa az angol Parlamentet, és ezzel összerobbantsa a diktatúrát. És persze ott van még Natalie Portman, aki a minden képregényhősnek járó hétköznapi szerelmet alakítja, és a történet egy pontján még a fejét is kopaszra borotválják.

Mindezt látványos tömegjelentekkel, fordulatos cselekménnyel, mátrixosan belassuló esőcseppekkel és tökéletes ütemben darabokra robbanó Big Bennel tálalják az alkotók, ráadásul a színészek is jóval túlteljesítik az akciófilmes elvárásokat (szigorú tekintet, fájdalmas távolba révedés) ami, persze a stáblistát olvasva annyira nem meglepő. Az álarcos szuperhőst ugyanis a Mátrix-filmek Smith ügynöke, Hugo Weaving alakítja, a főgonosz pedig az 1984-ben még a hiába lázadó Winston Smith-t játszó John Hurt, és akkor még nem is beszéltünk Natalie Portmanről, aki dúsan omló szőke hajjal és kopaszra borotválva is kihozta a szerepből, amit csak lehet.

De akkor miért üzente Alan Moore, az eredeti képregény írója, hogy nem szeretne felkerülni a stáblistára? És egyébként is, miért kell röhögnünk a legdrámaibb részek alatt?

Jóléti fasizmus

Hát mert a forgatókönyvet összetákoló, és a rendezést ezúttal egy samesznak lepasszoló Wachowksi-fivéreknek fogalmuk sincs a diktatúrákról, hiszen a filmben ábrázolt rezsimhez képest még a csendben rohadó, késő Kádár-rendszer is sztálinista elnyomásnak tűnik. A V mint vérbosszú diktátora ugyanis a film szerint három kegyetlen intézkedéssel sokkolja csak a lakosságot: először is esténként kijárási tilalmat rendel el, másodszor valami ismeretlen okból betiltja a vajat, harmadszor pedig mindenkinek JVC-plazmatévét kell vásárolnia az Ikea-bútorokból berendezett nappalijába. Irtózatos elnyomás.

A kedvencem, amikor az államilag ellenőrzött tévében a vízkuponok árának emelkedéséről beszélnek, mire látjuk, hogy a megszeppent átlagpolgár félelemtől meggyötörve hátradől, és kinyit egy újabb üveg Heinekent. De ne akadjunk le a szponzorált részleteknél, ennél ugyanis nagyobb baj van Wachkowksiékkal, akik ezek szerint két hormonkezelés és szexparti közt nem csak az 1984-et nem olvasták, de még csak egy dokumentumfilmet sem nézték meg a témában, mondjuk a Discoveryn.

A V mint vérbosszúban ugyanis mindenki jó, megbízható és ellenálló, kivéve persze a diktátort és a fekete maszkos végrehajtókat. Az alkotók semmit sem értettek meg a diktatúra működési mechanizmusából, nem fogták fel, hogy a diktatúra nem lovagló csizmás, folyamatosan üvöltöző elnyomókról szól, hanem egy rendszerről, ami propagandával, megfélemlítéssel vagy éppen kisebb előnyökkel az egész lakosságot a befolyása alatt tartja. A diktatúra az emberi kapcsolatok szétzúzására törekszik, totális kontrollt akar gyakorolni az élet minden mozzanata felett, ezért a diktatúra nem csak korlátozza a szabadságot, hanem meg is akarja öli.

Csak hogy erről Wachowksiék mit sem tudnak, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy szerintük egy diktatúrában az állami tévében ki lehet gúnyolni, sőt szimbolikusan ki lehet végezni a diktátort (ráadásul éppen egy Benny Hill-jelenetben), és az államgépezet csak ezután indul be. Pedig valójában egy diktatúrában ilyesmi elő sem fordulhat, hiszen az operatőr, a világosító vagy éppen az adásrendező már jóval a műsor felvétele előtt feljelentené az egész bagázst. A V mint vérbosszú lehet, hogy Amerikában csak egy apró hiba, de Magyarországon már súlyos tévedés. Egy vicc.