Halle Berry agyhalott

Persze senkit sem szeretnék elriasztani a Vadidegentől, akiket például annak idején az undorító Macskanő sem riasztott vissza Halle Berrytől, azok most is váltsanak nyugodtan jegyet. Ezúttal a változatosság gyönyörködtet: a színésznő idomait a legkülönfélébb megvilágításokban, szögekben és pozitúrákban figyelhetjük meg. Bár önálló dramaturgiai szerepe nincs annak, hogy épp van-e Berryn ruha, de ez legyen a legkisebb baj.

De kezdjük ott, hogy már az adatlap tartalomleírása alapján gyanút foghatunk:

Egy gyilkosság körül minden bizonytalan, egy azonban biztos: hogy ki a gyilkos és ki az áldozat. Ma már azonban ez sincs így: az internet itt is mindent megváltoztatott. Vannak chatszobák, ahová nehezebb bejutni, mint a legtitkosabb klubokba, léteznek internetes találkahelyek, ahova csupán hosszú ellenőrzés és szigorú biztonsági intézkedések után klikkelhet oda a felhasználó.

Ro (Halle Berry) egy barátja gyilkosa után nyomoz, és úgy tűnik, csak akkor tudhat meg többet az ügyről, ha ő is bekerül a rendszerbe. Egyre mélyebbre merül a szenvedélyek hálózatába, olyan mélyre, ahonnan talán már nincs kiút.

A Vadidegen ahelyett, hogy megállítaná az eddig létrejött baromi ciki internetes filmek sorát, helyette azt (f)agyhalál-állapotot mutatja, amibe a thriller műfaja dermedt. Van története, van benne izgalom, valódi színészek, mégis halálra unjuk. Mondjuk tizenöt évvel ezelőtt még úgy-ahogy rendben lett volna egy ilyen mozi, akkor csak a katyvaszsága miatt hozta volna zavarba a nézőket. Viszont ma már a Hatodik érzék és a Hetedik óta a thrillerrendezőknek be kell újítani, és ez bénán nem megy.

Pedig a film összevissza ágazik, először feminista mozinak indul, amiből a főszereplő újságírónőtől (Berry) megtudjuk, hogy hogy lehet pár szépségkirálynős gesztussal nevetségessé tenni a sajtószabadságot, aztán suta szerelmi drámába, majd furcsa thrillerbe torkoll. Nem nehéz megjósolni, hogy a különböző műfajokból vett sablonok egymás mellé tapasztásából keletkezett Vadidegen nem lesz kultfilm.

Arról nem is beszélve, hogy James Foley rendező a legegyszerűbb thrillerklisékkel operál. Hiába dirigálta az ijesztegetésen alapuló '96-os Rettegést és a Siralomházat is, most még rutinban is alsóbb szintre került. A Halle Berrynek adott instrukciók "Nézz úgy Bruce-ra, mintha neked is jó lenne!" mellett ezek lehettek: "Most ijedj meg", "Hüppögj egy kicsit!" vagy "Félj!".

Amúgy Berry igazából még nem is játszik rosszul, bár a látványos rosszkedve az uralkodó, de azt a kevés feladatot, amit ráosztottak, korrektül megoldja. A másik papírmasé Bruce Willis, habár végig csak bűvöli, sőt gyanúsan méregeti a nőket, nála ezt a sablont megbocsáthatjuk, hisz erre a tekintetre épült a pályája. Most a Victoria's Secret fejeseként, és potenciális gyanúsítottként amúgy sincs más dolga, csak az, hogy nagyon gyanús legyen.

A mindig zseniális, annak idején apró mellékszerepeiből előcsillogó Giovanni Ribisit viszont érdemes megemlíteni, ő szegődik Ro (Berry) társául a gyilkosság felderítésében. Az áldozat egyébként Ro szép szőke barátnője, aki épp halála előtt ismerkedik össze neten egy rejtélyes, de közismert idegennel. Már nem kell sokat töprengenünk azon, mit takarhat a Vadidegen cím.

A film katyvaszjellegét és bizonytalan kifutását jelzi, hogy három különböző befejezést forgattak három különböző gyilkossal, sőt, hogy végül a legkevésbé hiteles változatot illesztették a végére. Így hiába éri a nézőt meglepetés, pont a logika megkerülése miatt ennél még az is szellemesebb és megdöbbentőbb volt, ha Agatha Christie negyvenkilencedszerre is a szobalányt tette felelőssé.

Kapcsolódó anyagok:

Vadidegen - háttér, szereplők