Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMHát ettől fosott annyira a Vatikán. Egy közepes kalandfilmtől, Indiana Jones új kalandjaitól. Pedig a Da Vinci-kódtól senkinek sem kell félnie, hacsak nincs jobb dolga, mint két és fél órán át ásítozni.
A Vatikán persze azt képzeli, hogy majd ettől mindenki azt fogja hinni, hogy ők kétezer éve hazudnak, de hát ehhez nem kell semmiféle film. Igaz, aki a szentekről szóló meséket beveszi, az elhiheti ezt is. Meg az is igaz, hogy barátságosabb és hihetőbb az a Jézus, akinek barátnője is volt, mint az az aszexuális hippi, akinek a Vatikán beállítja. Ettől még a film láttán a rendes katolikus továbbra is az Isten-Jézusban hisz majd, a többiek meg azt hisznek, amit akarnak.
De jól szórakozni, azt nem fognak. A Da Vinci-kód dramaturgjai ugyanis szembe találták magukat azzal a problémával, hogy a sztori megértéséhez jó csomó magyarázat kell. Elegánsan átugrani nem sikerült, ezért nekiálltak átfúrni magukat rajta, és az alagútfúrás elég monoton tevékenység.
A film helyenként pontosan ugyanolyan, mint a Discovery Channel ócskább dokumentumfilmjei: szemléltető grafikákkal, animációkkal mutatják be, amint Jézus barátnője igenis Mária Magdolna. Épp csak a párosodásukat nem rajzolják le. Odáig nem mentek, hogy David Attenborough-t felkérjék narrátornak, de még azzal is jobban jártunk volna. A filmben ugyanis egyszerűen odalökték a lábjegyzeteket a főszereplőknek, így egyik-másik időnként magához ragadja a szót, és lenyomja a kiselőadást. Audrey Tautou ilyenkor kidülleszti gyönyörű szemeit, és néha közbeszúrja, hogy nahát. Ezek a dialógusok a tízperces délelőtti motorolajreklámokra emlékeztetnek leginkább, de sok jóindulattal is legfeljebb múzeumi idegenvezetésre. Az igazán bonyolult rejtvényeknél kivilágítják az épp tárgyalt részletet, amitől végképp didaktikussá válik a dolog. Ráadásul Tom Hanks simán szerepelhetne ezzel a fejjel a Ghostbustersben, az meg ugye egy vicc.
Na meg a sztori maga, az is egy kínszenvedés. Nem az egyébként izgalmas, viszont plagizált alapötlet, hanem a cselekmény, a krimi. A fordulatosság alatt azt kell érteni, hogy az álompárt különféle mellékszereplők segítik hosszú menekülésén, akikről rendre kiderül, hogy az ellenséggel vannak. Az ellenség az Opus Dei nevű katolikus elitklub, ami szerzetes-nindzsákkal vadászik emberekre. A katolikus nindzsa korbácsolja magát, sántít, és ijesztő grimaszokat vág. A film egyetlen területen teljesített megfelelően: elérte, hogy Róma beszálljon a marketingbe. A többi rosszabb, mint egy rossz Columbo.
Két és fél óra kiszámítható unalom, ami elég ahhoz, hogy közben a néző kispekulálja magának, ki is lehet a szereplők közül Jézus leszármazottja, úgyhogy nem éri semmi meglepetés a végén. A lényeg mindezek ellenére átjön, ha kibírjuk: Jézus nem isten, csak ember volt, egyszerű ember, vesével, májjal, fütykössel és barátnővel - ennyi a szörnyű ötlet, ami annyira kiborította a katolikus egyházat. Pedig az egy dolog, hogy szerintük igenis isten fütykös nélkül, de senki se mondta, hogy Jézusról ezt-azt gondolni senki másnak ne volna joga. Hát hiszen már most is kevesebben hiszik el a római mesét, mint ahányan nem. Ez a másik mese viszont pár év múlva nem lesz sehol sem, csak a vatikáni archívumban.
Rovataink a Facebookon