Betörni és behatolni

Nem véletlenül dédelgette keblén a közönség a romos kolostorban haldokló, szerelmes Almásy gróf történetét, az Angol beteget. Miután Minghella megkapta a legjobb rendezői Oscart a melodrámáért, következő körben megint egy műfaji filmet csinált: a jó kis Highsmith-krimit, A tehetséges Mr. Ripley-t. De itt véget is ért a minőségi sorozata. A Hideghegy már a legkosztümösebb, leggiccsebb melodráma lett, amit maximum a bevállalósságáért dicsért a kritika. És a mostani mozijával (Bűnös viszonyok) is nehéz bármit kezdeni. Az angol-amerikai dráma egy koprodukciós történet, ami valahol Amerika és Európa között lóg a levegőben eldöntetlenül a film 120 perce alatt.

A forgatókönyv kiötlője is Minghella. A helyszín London King's Cross negyede, a hős Will Francis (Law) építészmérnök, aki a városrész kisminkelését érzi küldetésének és akit amúgy épp elkényeztet az élet, legalábbis a többi szereplőkhöz képest. Van egy cége, meg egy nagyon trendi irodája is, csak nem jó helyen. Így nem is kéne csodálkoznia, hogy egy banda éjjel ráveti magát a laptopjaira, élén egy bosnyák serdülővel, Miróval (Rafi Gavron). A második rablás után Will kezébe veszi az ügyet és éjszakáit innentől kezdve autójában tölti, hogy kifigyelje a tettest. A kémkedés sikeres, egy éjjel hazáig követi Mirót, aki anyjával, az egyedülálló Amirával (Juliette Binoche) él. Hogy, hogy nem, a két ember, némileg motiválatlanul, de egymásra talál, indul a bűnös viszony.

Jude Law nárcisztikus férfiúi lényében gyönyörködni a két óra túl hosszú idő. Bár itt illik a figurához, hogy Law való életbeli magát játssza. Betéve ismerjük megcsalós történeteit, itt meg egy kötődési problémákkal küzködő férfiút alakít, aki viszonyba keveredik az egyedülálló anyával, miközben helyes szőke barátnője van. A filmet a filmes történetben nem először a másik nő, Juliette Binoche viszi a hátán. A Bűnös viszonyok legszebb pillanatait és legérzékenyebb alakítását köszönheti a francia színésznőnek a bevándorló asszony szerepében, aki hosszú ideje először enged férfit közel magához és fedezi fel újra az intimitást.

A film eredeti címét ismét csúnyán elfelejtette a magyar fordítás: a Breaking and Entering, azaz "Betörni és behatolni" sokat elárul a film szimbolikájáról, hiszen itt a szereplők akarva-akaratlan egymás életébe törnek, nyúlnak bele tisztázatlan módszerekkel és okokból. A motivációk hiánya amúgy an blokk jellemző a filmre, és ez nem túl szerencsés.

A történet, a forgatókönyv kimondottan eredeti, Minghellát láthatóan a közeg: a menekültlét, az idegenség érzése érdekli, különösen, mivel szülővárosába tér vissza. Helyszínei az operatőr Benoît Delhomme-nak (Sade Márki, A velencei kalmár) is köszönhetően életre kelnek. Viszonylag érzékletes társadalomképet rajzol, de a története nem vezet sehová. Mintha Minghella valami nagyon mélyről jövően igazat akart volna mondani, csak elfelejtette volna közben, hogy mi is az.

Azt azért értjük, hogy ne telepítsük irodánkat a lepukkant negyedbe, meg hogy vállaljunk felelősséget tetteinkért. Pedig az erényei eredetibb tanulság felé tendálnák a mozit: a párbeszédei erősek, a karakterei gyengeségeik, irányvesztéseik miatt emberiek, a rendező meg nem ítélkezik felettük. Csak irányt veszt. Azért a film élvezhető.