Extrópiánusok XII.

Sokan és sokszor hangoztatják: a csúcstechnológia áldásait úgyis csak a leggazdagabbak élvezhetik. Sőt, még gazdagabbak lesznek általuk. A társadalmi olló tragikusan széttágul. Globális szinten pedig az egész bolygó: fejlett észak-amerikai és európai térségre (plusz Japán, Ausztrália, nem sorolom tovább, mindenki tudja), valamint a technológiai erőtértől távol eső, általában harmadik világként számon tartott területekre.

"A génsebészetet esetleg a társadalombiztosításból finanszírozhatnánk."

Nem alaptalanul kongatják a vészharangokat. Csakhogy a múltba révedők kedvenc javaslata, a fejlesztések csökkentése, kordában tartása helyett pontosan a fejlesztések ütemét kellene fokozni. Az új technológiák előbb-utóbb úgyis piacra kerülnek, s ha már oda kerültek, akkor egyre szélesebb néprétegek számára hozzá is férhetők. Az egyenlőtlenségek csökkentéséért újragondolt elosztás, mind több ingyenes hozzáférés bevezetése a célravezető stratégia. Internet, hogy a legkézenfekvőbb (és fájdalmas hazai aktualitással bíró) példánál maradjunk. Vagy: a génsebészetet esetleg a társadalombiztosításból finanszírozhatnánk.

A transzhumanista technológiák önmagukban nem oldják meg a problémáinkat. Eszközök és nem célok. Hogyan használjuk őket? Politikusaink és a mögöttük, felettük sorjázó üzleti körök talán felfogják egyszer, hogy a minél több hatalom és pénz akarása, birtoklása helyett a nemzetközi együttműködésen nyugvó, bölcs és körültekintő tervezés hosszabb távon sokkal előrébb mutat. Hogy ne lózungokkal és dogmákkal bizonyítsanak, támadjanak, s ne a holnapi busás bevételek igézetében lehetetlenítsék el a holnaputánt. Hogy ráébredjenek: a tudomány és a technológia negatív hajtásai csak tudománnyal és technológiával törhetők le. Messzire tekintő projektekkel, a lehető legszélesebb nyilvánosság előtti, konstruktív vitákkal. Valahogy úgy, mint a K. Eric Drexler alapította Foresight Institute teszi évek óta.

"Minél intelligensebbek, annál tisztábbak, környezetbarátok a technológiák."

Hogy az egyéni jogokat maximálisan érvényesítő, békén, multikulturalizmuson és nemzetközi kooperáción alapuló világban, s ne szűk csoportok által ránk erőltetett, agyunkba mosott világrendben létezzünk.

Hogy találjunk konkrét megoldást a meghosszabbodott és még drasztikusabban meghosszabbodó élettartam és a túlnépesedés együttesen kezelendő, de egymással nem ok-okozati viszonyban álló problémájára. Mert a Föld fejletlenebb féltekéjén aligha beszélhetünk elöregedésről, drasztikusan növekvő lélekszámról viszont annál inkább. Még egy aktualitás: az extrópiánusok rendkívül veszélyesnek tartják az Egyesült Államokban hangjukat egyre erőteljesebben hallató genetika-, családtervezés- és abortuszellenes vallási csoportokat. Hosszabb távú stratégia: az oktatási rendszerek fejlesztése, a legszélesebb körű iskoláztatás, szaporodáskontroll. Még akkor is, ha előbb-utóbb, inkább utóbb, a világűrben létesíthetünk kolóniákat. (A rossz nyelvek interpretációjában: "kihasználjuk, lakhatatlan és túlszennyezett pusztasággá degradáljuk az anyabolygót, aztán utánunk az özönvíz!" Transzhumanista önzés - vélekedik Mark Dery. Egy ellenérv: minél intelligensebbek, annál tisztábbak, környezetbarátok a technológiák.)

Mert hiába a leendő űrvárosok, a populáció még akkor is az ideális létfeltételeknél lényegesen nagyobb mértékben nő, olyannyira, hogy a növekedés könnyen exponenciálisba is átcsaphat. Ezzel szemben a nyersanyagokhoz, a természetes és mesterséges erőforrásokhoz való hozzáférésünk csak polinom emelkedik. A két görbe közötti egyre drasztikusabb eltérés mihamarabbi korrigálásra szorul. A legracionálisabbnak tűnő megoldás az "exponenciális" népszaporulat polinom keretekbe szorítása. (Egyébként a populáció növekedési rátája az 1970-es csúcsról, 2,07%-ról 1998-ra 1,33%-ra esett vissza.)

Meghosszabbodott élettartam: körvonalazódnak az eljárások. De csak akkor lesz értelme, ha a plusz éveket egészségben, szellemi és fizikai képességeink teljes birtokában élvezhetjük. Szabadon, és nem magányosok otthonában. Hogy magunk döntsünk arról, számunkra mi jó, mi rossz, s ne mások szajkózzák belénk. Ha nem tetszik a nanotechnológia, nem kötelező élni vele... A társadalom alapja az egyéni szabadság, minden egyéb szempont csak ezután jöhet számításba. Az individuális szabadság és az információ elválaszthatatlanok egymástól. Cél az információ, a választási lehetőségek minél szélesebb körű megismertetése, hogy bárki bármikor bármilyen információhoz hozzáférhessen, aztán annak ismeretében dönthessen.

"Nem árt, ha ismerjük a negatív - világvége - forgatókönyveket is."

De mi történik akkor, ha az eljövendő, és minden korábbinál nagyobb veszélyt jelenthető technológiákat háborús célokra használják fel? Noha előrelátással és gondos koordinációval ugyan elkerülhetők, de azért nem árt, ha ismerjük a negatív - világvége - forgatókönyveket is. Hiszen az önszaporodó nanogépek elszabadulhatnak és élhetetlen, szürke ragaccsá silányítják a bioszférát. Valószínűtlen, és biztonsági hálókkal, programozási eljárásokkal kiküszöbölhető: például úgy, hogy a szerkezeteket vitaminfüggővé tesszük, s a vitaminokból csak a meghatározott funkcióhoz szükséges mennyiséget bocsátjuk rendelkezésükre.

Világvége, második változat: terroristacsoportok destruktív nanogépek seregét zúdítják ránk. Gyorsakat, hatékonyakat, olyannyira, hogy a szürke veszély immáron fekete. Ellenszere: globális védőrendszer, megállás nélkül portyázó nanoőrjáratok.

Világvége, harmadik változat: egy hibásan programozott szuperintelligencia úgy dönt, az intelligencia valamennyi formáját, köztük önmagát is megsemmisíti.

Hogyan viszonyul a poszthumán szuperintelligencia a homo sapienshez? Nick Bostrom három lehetőséget vázol fel. Az első: fokozatos evolúció, békés egymás mellett élés, melyet hosszú ideig az ember dominál. A második: a poszthumán lények félistenek, köztük több extroszattva. Az ember maga is poszthumánná lehet, ám ha nem így akarja, a magasabb szintű intelligenciával akkor is jó viszonyt tart fenn. A harmadik: a poszthumán szuperintelligenciák úgy gondolják, nincs többé szükségük ránk... De mivel vagy "elme-gyermekeink", vagy kései leszármazottaink, az utóbbira a legkisebb az esély.