Francia pornó

Kiindulási pontunk ezúttal nem Párizs, hanem Marseille. Az Öreg Kikötő tőszomszédságában időtlen idők óta kétes hírű (ám - még lepattantságukban is - üde) lokálok legősibb mesterségre szakosodott hölgyállománya várta az arra csellengő matrózokat, szabadságos kiskatonákat, morc idegenlégiósokat, bevándorlókat, a világ négy sarkából érkező turistákat.

Ne feledjük, a hetvenes évek elején járunk, hatvannyolcon túl, szabad szelek fújdogáltak, a hagyományos (értsd: nem feltétlenül a mai, modernizált verzió, hanem az ókonzervatív, represszív, erénycsősz, stb.) gaullizmus koporsójába megszámlálhatatlan szorgos kéz verdeste a szögeket.

Noha a diáklázadások elbuktak, a kollektív álmok meghiúsultak, a palackból végérvényesen kiszabadult a liberális (ám - e sorok írója számára - sajnos, még mindig nem eléggé libertariánus) szellem. Ami össztársadalmi szinten nem valósult meg, jócskán hódított az individuális szférában.

A korai hetvenes évekbeli Franciaország szociálpszichológiai és szellemtörténeti analízise helyett, témánkra koncentrálva, libertariánus-transzhumanista világlátásunkat mellőzve, mezei pornó-historikusként: zöld fényt kapott az XXX. Legalábbis jobban tolerálták. Eleinte a délszaki város örömtanyáihoz közeli mozikban, a hagyományos opusokba hardcore jeleneteket vágtak be.

A rákövetkező évben, a Cannes-i Fesztiválon, a potenciális vevők választhattak: az adott műveket speciális inzertekkel, esetleg azok nélkül kérik. Könnyedén kitalálhatjuk (igaz, nem készültek statisztikák), melyik mellett voksolt a többség_ Jess Franco és Jean Rollin az első ismert rendezők, a bonusz-jelenetek nem egy (akkor még nevenincs) hőséből és hősnőjéből lett országos sztár.

Párizs, 1975. április: egy évvel a softcore-klasszikus Emanuelle után, megnyílik az első, kizárólag kemény-pornófilmek vetítésére szakosodott francia mozi. Még 1975-ben kétszázezer jegyet adtak el. Szintén 1975-ös az első ismert egészestés dolgozat, Jean-Francois Davy (a speciális környezet mellett, a Champs Élysées top-filmszínházaiban is sikerrel vetített) Exhibition-ja. Davy, de a többi úttörő (Michel Lemoine, Francis Leroi, Claude Mulot) úgyszintén, korábban számos B-szériás horrort rendezett.

Az egyik korai pornóklasszikust, a Pussy Talk-ot Leroi és Mulot jegyezte. Lemoine pedig megszervezte a Pornófilmek Első (és egyben utolsó) Párizsi Fesztiválját. "Mindenki" róluk, a "pornokratákról" beszélt. És a csillagokról: Béatrice Harnois-ról, Sylvia Bourdon-ról, Claudine Beccarie-ről, esetleg Thierry de Bremről, vagy a szakmai berkekben csak Betonfarokként emlegetett Richard Allenről. (Utóbbi úriember, később nem akármilyen tettel jegyezte be magát az évkönyvekbe: Marilyn Jesst, a nyolcvanas évek gall üdvöskéjét, alaposan és körültekintően, ügyelve még a legapróbb részletekre is, elsőként ő avatta be az onscreen-gyönyörökbe.)

A kör tovább bővült: a már 1961-ben softcore-pornót (Sin on the Beach) forgató José Benazeref és (a szintén soft, főként szado-mazochista játékokra érzékeny) Walerian Borowczyk szintén csatlakozott a gárdához. A krónikák szerint ők voltak a szürke eminenciások. Benazeref gyorsan leküzdötte szürkeségét, még ma is a francia pornó egyik koronázatlan királyaként tisztelik országszerte. Borowczyk se maradt meg sokáig eminenciásnak, igaz, ő más irányba mozdult el.

Pozitív kritikai fogadtatásban részesültek: olyan neves ítészek, mint például Noel Simsolo értekeztek elismeréssel róluk. Persze az akkori filmek költségvetése - szemben a mai, cirka húszezer frankos videókkal - egymillió körül mozgott...

Természetesen a sajtó gonoszabbik fele se tétlenkedett: hatékony ellenkampányba fogtak, jöttek a szokásos érvek, vaskalaposék cenzorért, tiltó intézkedésekért kiáltottak.
Az 1976 végi új törvények véget vetettek a francia pornó első (de ezúttal sem utolsó) aranykorának.