Pornó a kilencvenes években

Az elmúlt évtized elején új éra nyílt pornóhistóriánkban. Végérvényesen lezárultak arany- és ezüstkorok; alkotók, sztárok, filmek a korábbinál nagyságrendekkel komolyabb nyilvánosságot, megbecsülést kaptak hirtelen. Töretlen fejlődési ív, vagy bőség okozta csömör, és minden mindegy alapú középszerűség?

Egyszerre mind, ha fejlődésről egyáltalán beszélhetünk még. Honnan, hová? S vajon, ki kompetens eldönteni, mi tekinthető egyáltalán annak? Máskülönben - darwinista és újdarwinista elmélkedések helyett - talán annyit: a régi motoros, a Buttman-szériával karrierje zenitjére robbanó, színész-rendező, a Nina Hartley férfiváltozatának kikiáltott (civilben egy másik anál-csillag, Tricia Devereaux férje) John Stagliano nevezett sorozata nyitotta meg az új távlatokat. Kinek-kinek vérmérséklete szerint a megítélés.

Egyesek szobrot állítanának neki, mások sírásót, az erotika hóhérát látják benne. Mert a már-már majdnem amatőr (s ami még ennél is fontosabb: iskola- és stílusteremtő) gonzofilm-hullámot, a hardcore cinéma véritéjét Buttman futtatta fel.

Számos kritikus a hetvenes évek mainstreammé vált pornójában a felszabadító hatást, a nyolcvanas évekében az ókonzervatív Reagan-adminisztráció elleni tiltakozást látta. Viszont a későbbi darabokban a közben felnőtt és a húsosfazék körül szorgoskodó MTV-generáció "who gives a fuck" attitűdjét.

Olcsó kamerákkal felvett, alacsony költségvetésű tucattermékekből kaszált súlyos dollárkötegeket, hatalomként átélt és megjelenített szexet, öröm- és szépségmentes jeleneteket. Szeretkezők helyett díjbirkózókat, Vénuszokat, Apollókat megcsúfító robotokat, zombikat: TT Boy-t, John Dough-t, Seymore Buttst, Shane-t, vagy Bianca Trump-ot. Kivételként csak néhány nagyágyút - például Roxanne Hallt, Sunset Thomast, Missy-t, Roxanne Blaze-t - említik meg.

Őket még látjuk, érezzük arcjátékukat, egyéniségüket. A maradék: se fantázia, se erotika, minden irreleváns, egyedül a pénz és a recska nem - hangzanak a dörgedelmek. Kicsit sommásan, mert a Vivid és a többi, drága opusokat készítő cég még gigászibb büdzséket, még látványosabb jeleneteket, még izgalmasabb sztorikat hozott össze Amerikában és Európában egyaránt.

Staglianonál maradva: 1951-ben született, gyerekkorától rajong a pornóért, bikinis Raquel Welch-képekre nyúlt először magához, a hetvenes évek Kaliforniájában, UCLA-diákként pottyant az XXX-világba. Modellkedett, sztorikat írt, magazinokat adott ki, táncolt, filmeket készített, 89-ben pedig saját céget alapított, az Evil Angelt, s belekezdett a világjáró, Riótól Budapestig az egész glóbuszt bebarangoló, a női hátsókra felettébb fogékony Buttman kalandjaiba. Dacára sírásásnak és hóhérságnak, egy elképesztően népszerű sorozatba.

"A Mélytorok óta a leghatásosabb"

Állandóan mozgó kamerával, ezúttal tényleg testközelből felvett jelenetekkel, az AFW egyik kritikusa szerint a "Mélytorok óta leghatásosabb pornómozikat" forgatva le. És - mindenek előtt - iskolát teremtve: Seymore Butts, Philmore Butts, az ultrahard, gigaanál Max Hardcore, az elnyűhetetlen Ed Powers, valamennyien Maestro Stagliano köpönyegéből bújtak ki hatalmas dárdáikkal.

Buttman minőségkárosító hatását viszont a következő pontokban összegzik: egyre nagyobbak, durván szilikonozottak a mellek, és csak keveseknek - esetleg Kitty Young-nak, Staci Valentine-nak - állnak igazán jól. Vagy: miért vált kötelezővé az arcpakolás? A szájmunka után csak-csak elmegy, egyébként (a kevés sok elve alapján) kihagyható lenne.

Ellentétben a "régi szép időkkel" a nemi szervekről készített nagyközelik nyúltak és szaporodtak az időben. Természetesen a lélek rezdüléseit felvillantó arcképek, illetve az egészalakos megjelenítések rovására. Aztán a nyalóka is terebélyesedett, a szorgos szájak néha tíz percig, vagy tovább bűvölik a membránt.

Állítólag céltalanul, élethűséget csúfítva. (Az első jegyzett világcsúcsot, több mint egy óra orális izgatást, és eredményes kielégítést a francia Channone állította be az Úr 1995. esztendejének tavaszán.)

Az anális aktusok száma szintén szaporodott, az igazi (s nem színlelt) csókolózásé csökkent. A "csak" dugást ábrázoló jelenetek meg a sztori kárára burjánzanak túl. Ráadásul szinte mindig anyaszülten ténykednek a szereplők. Holott azért valamit magukon hagyhattak volna - dekorációként, jelzésértékben.

(Stagliano a kilencvenes évek közepére futott a népszerűségi csúcsra, filmjeiben olyan csillagokkal, mint a reggelire anállal nyitó Rocco Siffredi.)