Nem kötelező ezer méter magasan egyensúlyozni

Azt gondolhatnánk, hogy az emberiség történelme során kitalált minden szóba jöhető sportot és testmozgást, így amikor a globális felmelegedés és a gazdasági válság összhatásaként eljön a végítélet, a foci, a kosárlabda és a hármas ugrás mesteri tudásával nézünk majd bele az ismeretlenbe.

Az élet azonban minduntalan rácáfol az elméletekre, mert igen is megjelennek új sportok, ráadásul olyanok, amelyeket nem a technika fejlődése hívott életre, hanem a kreativitás. Vagy az unalom.

Ilyen a slackline nevű dolog, amelyet nagyjából 10 éve ismernek többen, mint a feltalálók és barátaik.

A slackline (szleklájn) első ránézésre egyébként nem tűnik paradigmaváltásnak. Olyan, mint a kötéltánc, csak éppen nem drótkötélen csinálják, hanem 2,5-5 centi széles, és kevésbé megfeszített hevederen. Amitől viszont a különbség olyasmi, mint a foci és a kosárlabda közt, ami tulajdonképpen ugyanaz, csak az egyik esetben nagyobb a labda és nem lábbal, hanem kézzel kell célba juttatni.

Függőség

Amikor a nemzetközi sziklamászó-közösségbe ágyazott ismerőseim először feszítettek ki két fa közé hevedert, az egész nem tűnt bonyolultnak. Fel kellett állni rá, és óvatosan végigaraszolni az 5-10 méteres távon. Ami meglepő módon csak a Spanyolországban felelős beosztásban dolgozó barátomnak sikerült, mivel neki a helyi munkastílushoz alkalmazkodva hosszú órái voltak a rendszeres gyakorlásra.

Hogy mit jelent végigsétálni, megfordulni, sőt, leülni, csak akkor tudtam meg, amikor először léptem fel a hevederre, hogy azzal a lendülettel ugorjak le a másik oldalon. És extatikus állapotba kerültem, amikor néhány óra bénázás után sikerült megtennem öt lépést.

Ezzel rögtön választ kapunk az egyik kérdésre, hogy miért akarna bárki is hevederen sétálni két fa között. A dolog addiktív, ha sikerült megtennünk két lépést, akkor szeretnénk hármat, aztán négyet.

A koncentrálás és egyensúlyozás olyannyira lefoglalja az agyat, hogy nem jut hely az olyan szokásos tevékenységeknek, mint az aggódás, elégedetlenkedés vagy kétkedés, így az ember egész jól érzi magát közben.

Mindamellett a slackline-ozást sosem egyedül gyakorolják, és ez remek társasági programmá teszi. Sőt, a kialakulása is ehhez köthető.

Amikor a szex még biztonságos volt

A sziklamászás hőskorában járunk, a hetvenes évek végén, amire a nagymenők úgy emlékeznek, hogy akkoriban még a szex volt a biztonságos, a mászás pedig veszélyes, nem pedig fordítva.

A mászók napokat töltöttek a legendás kaliforniai Yosemite nemzeti park ezerméteres sziklafalain lógva, hogy aztán a kempingbe visszatérve az összes létező rekreációs módot igénybe véve pihenjék ki a megpróbáltatásokat. Amikor ráuntak a heverészésre, könnyűdrog-fogyasztásra és zenehallgatásra, korlátok láncain, kerítéseken majd kifeszített kötélen egyensúlyoztak, azon versengve, hogy ki jut messzebb.

Adam Grosowsky és Jeff Ellington voltak az elsők, akik hegymászóhevedert használtak ehhez a hülyéskedéshez. Később pedig már csak arra figyeltek fel, hogy több időt töltenek egyensúlyozással, mint mászással.

1983-ban ők találták ki a slackline mára emblematikussá vált gyakorlatát. Ami az alpinistáknak az Everest, a sziklamászóknak a Trango torony, az a slackline-osoknak a Lost Arrow Spire nevű sziklatüske és a kanyon pereme közé feszített kötélpálya.

A közel ezer méteres magasság és az erős szél jelentette pszichés megterhelés miatt a két pionírnak nem is sikerült a feladat. Először egy Scott Balcom nevű alak ment végig a hevederen 1985-ben.

Hogy ez mekkora teljesítmény volt, jelzi, a mutatványt csak 1993-ban sikerült Darrin Carternek megismételni. Két évvel később ő volt az, aki először teljesítette biztosítás nélkül is.

Nincs veszély

Mindez azonban nem lényeges, a slackline-nak ugyanis éppen nem az ilyen extremitások jelentik a lényegét. Miközben a feltalálók a sziklatűnél próbálkoztak, Yosemite környékén egyre nagyobb divatja lett a dolognak. Tíz év kellett hozzá, hogy további földrészek parkjaiban is feltűnjenek a hevederen remegve egyensúlyozó figurák.

A sport jelenleg is fejlődik, folyamatosan születnek az új trükkök, amelyek a slackline lényegét jelentik.

Néhány hét intenzív gyakorlással az ember végig tud gyalogolni a hevederen. Ekkor jön a megfordulás, aztán a hátrafelé gyaloglás, a leülés, a lefekvés és felállás, egészen a szaltóig, amelyet még sosem láttam a saját szememmel. A többit azonban igen, és állíthatom, hogy bármennyire lehetetlennek is tűnik, egészen hétköznapi, akár közgáz diplomával rendelkező emberek is képesek ilyesmire.

A trükköket nehezítik olyasmikkel, mint hogy a hevedert kevésbé feszítik meg, vagy 2-3 méter magasra helyezik, és így már maga a felállás is külön gyakorlat.

Slackline for dummies

A hevederezés egyébként nem igényel különösebb edzést és szaktudást. „Mezítláb próbáld. Egy határozott mozdulattal lépj fel a hevederre, ne pedig lassan, egyensúlyt keresve" – szólt az első tanács. Majd mikor végül sikerült felállnom, akkor megtudtam, hogy nem célszerű a láb elé nézni, hanem a heveder végénél, a fa egy pontját kell fixíroznom.

Kezdetben olyan magasra érdemes feszíteni, hogy a fiúknak se legyen probléma, ha a lábak közt marad a heveder, amikor lehuppannak a földre.

A slackline egyébként még most is annyira új, hogy csak néhány éve figyelt fel rá a kereskedelem. Az ezredforduló után jelentek meg a boltban is kapható szettek. Amik jópofák, igényes csomagolásúak, de teljesen feleslegesek. A hozzávalók, a heveder és néhány, a feszítéshez szükséges karabiner ugyanis külön is megvásárolhatóak, sokkal olcsóbban.

A hevederezés a rajongói szerint a legtökéletesebb elfoglaltság azoknak, akik nem a mérhető eredmények, hanem az érzés miatt szeretnek mozogni. További rajongók pedig azért esküsznek a slackline-ra, mert egészen friss sport, és kis erőbefektetéssel lehet olyan eredményeket elérni, amivel egyből bekerülhetünk a rekorderek közé.

A távolsági rekordot például alig néhány hónapja, március 16-án állította fel 203 méterrel Stefan Junghanns, saját 2008-as csúcsát döntve meg.