A magyarok megkezdték az óceánok gyarmatosítását

Csörög az óra, ledobja magáról a takarót, elhúzza a függönyt, és álmosan végignéz a végtelen óceánon. Aztán kávét főz, és mivel kis lakása a toronyház felső emeletén van, a konyhából is a hullámokat figyeli. Kellemes szél fúj, amikor átvág a parkon, integet a szembe jövő ismerősöknek, és ebben semmilyen meglepőt nem lát, hiszen a mesterséges szigeten mindenki az ismerőse. Beül a motorcsónakjába, amin a múlt heti adószabály-változások óta nem Magyarország, hanem történetesen Peru zászlaja leng, és áthajóz a szomszédos mesterséges szigetre dolgozni.

Hogy mit dolgozik? Nos, erre még nincsenek pontos tervek a társaság a koncepciójában, amely arra jött létre, hogy kidolgozza az óceánok gyarmatosításának elvi és gyakorlati módszereit.

Lakópark a bálnák közt

A Seasteading Institute akkor bukkant fel figyelmünk horizontján, amikor értesültünk, hogy egy magyar építészeti látványtervező nyerte meg a szervezet pályázatát. A jelentkezőknek egy, az olajfúrótornyok alapjára emlékeztető tengeri platformra kellett települést tervezniük. „Kritérium volt, hogy a platform statikailag elbírja a felépítményt, de a település működésével nem kellett foglalkozni” – mesélte a nyertes Győrfi András, aki a világóceánoktól távol, Egerben vezeti grafikai stúdióját.

Győrfinek a szokatlan feladat keltette fel az érdeklődését, és nem az, hogy úgy vélte, jobb, ha az óceánra költözés időpontjában már rendelkezik pontos tervekkel. „Nehezen tudom elképzelni, hogyan is lehetne lakni egy ilyen szigeten. A gyakorlati kérdésekkel a pályázaton nem kellett foglalkoznunk. Öt hónap volt a tervezésre, de én a leadás előtt egy hónappal bukkantam rá a pályázatra. Arra nem is volt időm, hogy azon gondolkozzam, miként lesz önellátó a sziget. Napkollektorok, szélerőmű persze könnyen tervezhetők rá.”

A sziget egyébként barátságos, mint egy középkategóriás lakópark, ugyanakkor kérdéses, hogy mit csinálnak az öltönyös és kosztümös minisztériumi osztályvezetők és fiatal jogászok, amikor kisereglenek a házakból. Hova mennek dolgozni, hol vásárolnak be, és hol ismernek meg más osztályvezetőket és jogászokat?

Tengeri tanya

Az óceán kolonizálásának terve ezen a ponton egy kissé elnagyolt. Amit az utópia ideológusai azzal igyekeznek ellensúlyozni, hogy más kérdésekben viszont egészen alaposak voltak.

Az alapötlet egyébként nem teljesen holdkóros. Tény, hogy a Föld sok régiója túlnépesedett, az erőforrások végesek, a környezeti terhelés akkora, hogy vagy hamarosan használhatatlanná teszi az adott területet, vagy egyre nagyobb összegeket emészt fel a szennyezések semlegesítése.

Ezzel szemben a Föld jó része, azaz óceánok teljesen üresek, a nap, a szél és a hullámzás hatalmas mennyiségű energia termelésére képes. Ráadásul a tervek a nemzetközi vizek meghódításáról szólnak.

Az óceánok kolonizációjával meglepő módon egyébként nem elszállt hippik foglalkoznak, hanem a Szilícium-völgy milliomosai. A Seastead Institute nevű intézetet Patri Friedman szoftverfejlesztő és pókerjátékos, továbbá Wayne Gramlich hozták létre 2008-ban. Koncepciójuk középpontjában a tenger és a tanya szavak összevonásából képzett seastead áll, amely egy úszó tengeri platform. Az olajfúrásnál már most használatos szerkezetet vízzel és levegővel töltött, víz alatti ballonok tartják helyben és a víz felett.

Az intézet tervei szerint hamarosan felépítik az első teszttelepülésüket a San Franciscó-i öbölben, két év múlva már egy család költözne az első úszó szigetre, az ötéves tervben százötven ember élne az óceánon, tíz év múlva legalább ezren laknának a messzi távolban.

A vizionáriusok nem riadtak meg a hosszú távú tervektől sem, húsz év múlva húszezren, ötven év múlva ötmillióan élnék életüket odakinn. Száz év múlva már ötszázmillió ember élne, halna, szeretne, mozizna, sétálgatna, shoppingolna a világóceánokon.

Kormányváltás

A tervek kissé elnagyoltak, de mégis lenyűgözték a PayPal rendszer alapítóját, Peter Thielt, aki ötszázezer dollárral járult hozzá az intézet működéséhez. És bár a tengeri élet szociális és élettani hatásai kevéssé ismertek, így nem tudni, miként bírnák a lakók az összezártságot, a tornyocskás házak ellenére is egyhangú környezetet, az ügy gazdasági és politikai vonzatait meglepő alapossággal dolgozták ki.

Ezek a kis, nemzetközi vizeken burjánzó települések szakítanak a jelenlegi, röghöz kötött politikai berendezkedéssel. „A kormányzás egy olyan iparág, amibe elképesztően magas a belépési küszöb – nyilatkozta korábban a Wirednek Friedman, aki mellesleg a Nobel-díjas közgazdász, Milton Friedman unokája. – Választást kell nyerni, vagy forradalmat csinálni, hogy kipróbálhass egy új, életképes rendszert. És ez rettenetes kötöttség. Az emberek manapság amiatt háborognak, hogy a mobil-előfizetésükkel kétéves hűségnyilatkozatot kell aláírniuk, így kötve magukat egy adott esetben életképtelen rendszerhez. Most gondolják el, milyen nehézségekkel jár állampolgárságot változtatni, ha nem tetszik a kormány.”

A seasteade-ek azonban működhetnek úgy, mint azok a hajók, amelyek bár holland vagy amerikai tulajdonban vannak, ciprusi zászló alatt hajóznak, csak mert ott kedvezőbbek az adózási szabályok. „Amikor a seastead valósággá válik, úgy lehet a kormányt egy másikra váltani, hogy ki sem kell menned a házadból” – vázolta fel Friedman a tengeri élet libertariánus alapjait.

Ezeket az elveket emelte ki Peter Thiel is a The Education of a Libertarian című tanulmányában. Friedman számításai szerint már pár százmillió dollárból létrehozható lenne egy néhány ezer embernek otthont adó úszó település.

Az ideológusok szerint a rugalmas politikai rendszernek köszönhetően a független tengeri közösségek gazdasági működése már tizenöt év múlva érzékelhető lesz világgazdasági szinten, és húsz év sem kell hozzá, hogy a gazdasági szereplők komolyan számoljanak a zónával. Most már csak azt kellene kitalálni, mit gyártanának, és mivel kereskednének a nyílt óceánon ringó falvak.