Lefut a cigány a strandra

Az eredeti terv az volt, hogy Jackyll-lel kettesben megyünk le a II. magyar interdiszciplináris humorkonferenciára, Siófok határában magunkba tömünk egy-egy marék varázsgombát, aztán egész nap hisztérikusan nevetünk a tudósokon, akik teljes akadémiai apparátussal próbálják megfejteni, hogy az ember miért kap automatikusan az arcához, ha azt hallja, hogy "hogy hívják a mesterfokozatú bárányokra kivetett állami bevételt? Próbariadó". A programfüzetet forgatva elképzeltem, ahogy Riszovannij Mihály PhD, főiskolai docens homlokát a "Megváltó nevetés? A humorkutatás és a teológia kapcsolódási pontjai" című előadása közben fényes kígyóbőr növi be, majd rátámad a megelevenedett mikrofon, aztán gyorsan letettem a tervről. Mármint a gombázás tervéről.

A magyar gonzót, ha valaha ki is alakulhatott volna ilyen stílus Pumaföldön, bimbójában eltiporta Vágvölgyi B. András, amikor a Magyar Narancsban közölt híres cikkében megírta az első és utolsó magyar gonzóriportot, amiben a zseb-Hunter S. Thompson – most küldjék el a kisebb gyerekeket a monitor elől – a Village Voice szerkesztőségében beleszívott egy marihuánás cigarettába (!) és – most küldjék ki a kamaszokat és az asszonyokat is – kótyagos lett tőle a feje!!! Ezek után semmi értelme drogos riportot írni magyar nyelven, a legvadabbak, mint én, is csak fejben tépnek be, vagy nem írnak róla, így józanul és Jackyll nélkül érkeztem a legendás diszkósor mellé, a fehérvári Kodolányi Főiskola oktatási központjába.

Nem is kéne végkielégítés

A programfüzet ígéretesebb volt, mint egy tanácsadói kinevezés a BKV igazgatósága mellé: a jog és a diplomácia humorától a kántálás szövegkörnyezetén és a XIX. századi magyar élclapok nemzetiségi sztereotípiáin át a humortételmezés fejlődéstani kérdéseiig csupa csemegetéma. No és erős volt bennem az önelemzési vágy is. Miért lehet az, hogy majdnem egyetemet végzett ember létemre, évtizedek elteltével is röhögök, ha meghallom, hogy "fingadozni".

Az esemény úgy indult, hogy ez lesz minden idők legtréfásabb konferenciája. Az első megszólaló ugyanis Balázs Árpád volt, Siófok lendületes+tagbaszakadt polgármestere, aki két percen belül végigzongorázta a konferencián később tárgyalt humortípusokat: indításnak megbotlott, és majdnem arccal esett a pulpitusra, aztán elmesélte, hogy Siófoknak igen régi és jó kapcsolata van a humorral, például itt halt meg Karinthy Frigyes, majd azzal fejezte be, a megjelent

tudósok rémületére, hogy "a rosszkedvű ember úgy néz ki ebben a városban, mint eszkimó a négerek között."

A Hahota pusztító árnyéka

Sárdi Csilla, a szervező Kodolányi rektorhelyettese következett, ő azzal vétette észre magát, hogy a "farok" szó kiejtése után idegesen fölnevetett, aztán elmondott egy rettenetes, hahotoid viccet valami elkéső konferenciavendégről, akinek a portás azt mondja, hogy csendben tessék befáradni, hogy miért, hát mert mindenki elaludt. Hidasi Judit, a Budapesti Gazdasági Főiskola dékánja, és Litovkina Anna, az egész esemény szervezője nem mondtak vicceket, amiért örökre hálás leszek nekik. Ha szláv akcentussal hallok valakit magyarul beszélni, valamiért azonnal elérzékenyülök, Litovkina Anna nyitóbeszédéből ezért egy szót sem értettem, annyira bűbájos volt.

Eddig tartott a repiszakasz, utána elkezdődött a komoly tudományos munka. Fenyvesi Csaba ügyvéd, exrendőr, egyetemi docens volt az első előadó, a Jog humora, a humor joga címmel. Ő igazi dadaista művész a pécsi egyetemről: az előadás elején gyorsan tisztázta, hogy a jogban tényleg semmi humoros sincsen, majd utána hülye rendőrök által írt jegyzőkönyvekből idézett – tetten értem, amint a padon fekve csavargott, a hula még reggel összeveszett a feleségével (külön mondta, hogy egy l-lel volt írva) –, majd karikatúrákat vetített, és hangosan elmagyarázta, hogy mi a poén bennük. Látják, ez a csecsemő paragrafusjeleket szop ki az anyja melléből, hahaha. A végén egy olyan viccet mesélt el, ami úgy kezdődött – a közönség itt már dőlt a kacagástól –, hogy "A bíró ismerteti az ítéletet, és egyetemlegesen kötelezi a vádlottakat a felmerült 40 ezer forintos költség megfizetésére." A poént nem merem ismertetni, talán érthető okokból.

Hímtag és csusza

Riszovannij Mihály Megváltó nevetés című humorteológiai előadását vártam a legjobban, mert 16 éves korom óta nem oldódott bennem a döbbenet, amikor is egy aktív szerzetes a hortobágyi pusztaságban elmesélt egy olyan viccet, amiben a főszereplő a péniszével keverte a túrós csuszát. Az előadó ehhez képest olyamivel indított, hogy "eredetileg szexről akartam beszélni, de nem akartam elvenni a teret a szexcióktól a plenáris ülés rovására." Értem én, hogy valamit szeretni és elemezni nem ugyanaz, mint csinálni, végül is a Forma-1 rajongói sem mind seggdugasz termetű, idegesen toporzékoló, nagy fejű milliomosgyerekek, de ennél a pontnál több perces tudatvesztést szenvedtem el. Arra tértem magamhoz, hogy "a nevetéskultúra olyan, mint a borkultúra, csak nem olyan kellemes." Utána elmerengtem azon, hogy az evangéliumok szerint Jézus sohasem nevetett, hogy pofonként érjen a záró gondolat, miszerint a humoros és a vallásos ember személyiségjegyei hasonlóak." Én rengeteg katolikust ismertem, de egyikük sem volt még annyira sem vicces, mint egy interdiszciplináris vidámságkutató.

Blokkolnám a főnévragozást!

Sokat vártam a nagyon vicces ember hírében álló Nanofszky György egykori moszkvai nagykövettől, aki Humor a diplomáciában címmel beszélt. Nanofszky tényleg ügyes előadó, de amikor előbb azt mondta, hogy a nevetés az egyetlen univerzálisan pozitív emberi gesztus, majd példákat hozott olyan népekre, akiknél a nevetés a zavarodottság vagy a félelem jele, ismét szomorúságba süppedtem, ahonnan az a felvetés sem bírt kirángatni, miszerint "nem mindegy, hogy a partnerünk férfi vagy nő."

Ebéd után rárepültem a legígéretesebb című kiscsoportos szekcióülésre – Mók(k)azzionalizmusok az írott sajtóban –, és nem is csalódtam. Haas Adrienn azzal nyitott, hogy az újságírók köztudomásulag bármilyen nyelvi szabályt szívesen megerőszakolnak. Elképzeltem, ahogy Szabó Zoltán, akinél újságíróbb újságírót nem ismerek, visszakézből megpofozza az
egybeírás-különírást, aztán mosolyogva letépi a szoknyáját. Haas ezután olyan hangulatot varázsolt a szobába, mintha a Szóviccblog szerkesztőségi ülésén lennénk, mert borzalmas szójátékos címeket idézett a magyar sajtóból, de a "lexémák pszeudotagolását" hallva – elnézést érte, de olyan rég volt, hogy utoljára tudósok között jártam – ismét elvesztettem az eszméletemet, hogy egy lórúgás erejű "hangcserés paronomázia", ki tudja mennyivel később, de magamhoz térítsen.

Kicsi kis pénisz

Paksi Margit beszéde alatt alig-alig tértem magamhoz, mert unalmas dolgokat mondott a verbális humor és reklám témakörében, ellentétben azzal a hozzászólóval, aki a tudományos vita hevében, a legkomolyabb szakmai rezgéssel a hangjában leszögezte, hogy "akinek nagy autója van, annak kicsi a pénisze."

Séra László két dolgot szeret nagyon: olyan tudományos kifejezéseket használni, mint az inkongruitás, és Gyurcsány Ferenc bűneit sorolni, így az ő előadását abszolúte élveztem. Tamás Ágnes történész érdekeseket mesélt arról, hogyan ábrázolták a nemzetiségeket XIX. század második felének magyar vicclapjaiban. A példák alapján kifejezetten csodálkozom, hogy 1918 után egyetlen magyart is életben hagytak az elcsatolt területeken, én nem tettem volna ilyet a helyükben. Még a cigányos sztori volt a legaranyosabb, de a cigányok abban is férgeket ettek, olyan buták voltak.

Lefut a cigány a strandra

Búcsúzóul meghallgattam Smohai Máté expozéját a cigányviccek hatásáról a cigányellenességre. Ő mikrokutatást végzett, amennyiben majdnem 90 ismerősének elmesélt két cigányviccet, a cigánytriatlonosat – Mi a cigánytriatlon? Lefut a cigány a strandra, úszik egyet és hazateker –, illetve egy kicsit erősebb tréfát, aminek az a poénja, hogy a cigány nem akar dolgozni, majd lemérte, hogy vicchallgatás után mennyire voltak rasszisták a haverjai és rokonai. Az eredmény az lett, hogy kevésbé, mint vicc előtt, de a közönség azonnal atomjaira szedte a kísérlet módszertanát, különös tekintettel a haveri körre. De ekkor már késő volt, így távoztam.

Konklúzió: a humorkutatás szép és nemes interdiszciplináris feladat, és sok tekintetben hasonlít arra, amikor dugásról beszél az ember, azzal a különbséggel, hogy utóbbi bármikor átcsaphat konkrét szexelésbe, míg az előbbin soha nem lehet nevetni.